A Himnusz nem Orbáné és nem is Korčoké, magyarnak lenni nem provokáció, hanem jog – interjú Voda Zsófiával

Voda Zsófia a Pozsonyi Magyar Szakkollégium igazgatója, a mi/y projekt egyik életrehívója, emellett gömöri palóc nő, gombaszögi aktivista és mindenekelőtt elkötelezett közösségi ember. Rozsnyón született, Nyitrán tanult, Komáromban él, és Pozsonyban dolgozik, de egyvalami biztos: Dél-Szlovákia marad az örök szerelme.

Miért tartottad fontosnak, hogy megszólalj a pozsonyi várat és a magyar himnuszt érintő vitában?

A mindennapjaim fő fókusza az, hogy diákokkal dolgozom, szlovákiai magyar egyetemistákkal a Pozsonyi Magyar Szakkollégiumban. Ez egy tehetséggondozó munka, amiben sok közösségépítés, egyéni fejlesztés, de egy közélet iránti elköteleződés is van, a maga eredeti, közösség iránti szolgálat értelmében. Amellett, hogy magam is rendelkezem azzal a mazochista jellemvonással, hogy a közéleti történések követése az érdeklődési köröm része, egy őszinte diákkérdés indította el a gondolatfolyamot, miszerint, van-e bármilyen súlya annak, ami elhangzott a PS egyik vezető politikusának a szájából. És az mocorgott bennem, hogyha ezekben a számomra már letisztázott, az identitásunkat és emlékezetpolitikánkat, sőt emlékezetkultúránkat érintő kérdésekben a fiataloknak fogódzóra van szükségük, akkor kötelességem megszólalni.

Szerinted a fiatalabb generációk mennyire merik vállalni a magyar identitásukat Szlovákiában?

Egyrészt nem homogén a fiatalabb generáció, jelentős különbségek vannak aközött, hogy valaki az ország legnagyobb magyar gimnáziumából, egy közös fenntartású szlovák-magyar középiskolából, vagy szlovák iskolából érkezik-e, keleti vagy nyugati, egy nógrádi vagy bodrogközi kis faluban nőtt fel, vagy a fővárosban. A fiatalok a 20-as éveiket azokkal a „berögződésekkel“ kezdik, amelyeket az oktatási rendszerből hoznak, és ez nem kevés, egy elhivatott történelem szakos vagy egy kulturális-élet-mozgatórugója magyar szakos az identitásuk sarokköveit rakja le. A mai fiatalok számára egyébként a magyar identitás olykor egyfajta édes belefeledkezéssel társul, számukra természetes, hogy magyarok, ők már nem a mečiari időkben nőttek fel. Mostanáig. Szlovák idegenvezető ismerősöm erősítette meg, de Pozsonyban a saját szemünkkel is látjuk, hogy nemcsak a kisebbségek irányába szaporodó verbális és fizikai fenyegetésekben, de pl. a köztereken, a városképben, az agresszív feliratok és falfirkák jelenlétében is látható az erőszak növekedése. A most 20 éves fiatalok így „dupla adagban” kapják azt, ami ennek az életkornak a szenzitív periódusa: az egyéni felelősségektől a közösségi felelősségek felé fordulás, a sokszor védett otthoni közegből indulva a társadalmi igazságtalanságokkal való szembesülés. Ennek része, hogy körvonalazzák a saját nemzeti identitásukat, de a közösségi szolgálat, mint hasznos életstratégia kialakítása is ennek az életszakasznak a része. 

Vajon a szlovákiai magyar diákoknak mit mond az, ha egy politikus „nem tartja helyénvalónak” a magyar himnuszt egy pozsonyi képpel?

Az utóbbi időben sokat foglalkozunk azzal, mik azok a nemzeti jelképek és témák, melyeket minden felvidéki magyar a magáénak érez, születési helyétől, életkorától, ideológiai beállítóttságától függetlenül. Lehet az az utóbbi években megszerkesztett felvidéki zászló, ami Gombaszögön lebeg? A DAC-stadionban szóló Nélkülednél mindenki ugyanazt érzi? Mi a helyzet a szlovák címerrel? A Tátrával? A kofolával? Hol húzódik a nemzettudatunk? A fentebbi politikusi kijelentés a teljes szlovákiai magyar sajtón és a közösségi médián végigfutva is egy csapásra választ adott a kérdésre, a magyar himnusz valami olyan, mély és elemi élmény, aminek identitásteremtő ereje van. Azon már lehet vitatkozni, hogy kormányok hogyan és mikor élnek vagy visszaélnek jelképekkel, hangszerelik át fujarával az adott nemzet himnuszát, gyorsítják-e a bpm-ét, felkelhet-e pl. a lengyel Tátra mögött is a szlovák nap a szlovák himnusz videójában, de az tisztán kiderült, hogy a Himnusz a felvidéki magyarok életében lepergeti magáról az aktuálpolitikát. Ez nem politikai kérdés, ez emlékezetkultúra és közösségépítés. És ez az a különbség, amit szlovák, akár emberjogi témákat képviselő politikusok sem tudnak értelmezni. A diákok számára ezek tudnak nagy felismerések lenni. Hogy kik azok a vezetők, akik kezébe akarjuk-merjük adni az érdekképviseletünket, ha azok valójában azt sem tudják, kik vagyunk. Messzebbre mutató kérdés, hogy mi vajon tudjuk-e. 

A posztodban említed, hogy énekeltük a Himnuszt Orbán Viktor születése előtt is, és fogjuk utána is. Mit jelent ez a generációkon átívelő üzenet a fiatalok számára szerinted?

Egy volt szakkollégistánk fejlesztett most egy kiváló társasjátékot, és van benne egy feladat, ami így hangzik, „Elolvastál a Denník N-en egy szlovákiai magyarságról szóló cikket, és egyszer sem említették benne Orbánt. Lépj előre 1 mezőt.“ A politikusok időnként elveszítik annak a perspektíváját, hogy egy közösség több egy aktuálpolitikai kérdésnél vagy vezetői status quonál, a szlovák politika és sajtó azonban különösen hajlamos arra, hogy a kisebbségi kérdésekre egyetlen leegyszerűsítő választ ismerjen. Ez az üzenetem nem csak a fiataloknak szólt, saját magamat is a saját hajamnál fogva akartam kihúzni a mindennapi politikai sárdobálásból. Nem arról van szó, hogy ne foglalkozzunk a nagypolitikával, mert a napi győzelmeket csak a parlamentben, minisztériumokban, megyén, önkormányzatokban lehet elérni, ha jelen vagyunk. De közösségként csak akkor van jövőnk, ha látjuk a messzebbre mutató perspektívát. És ehhez pont az említett egyéni felelősségvállaláson és közösségi szolgálaton keresztül vezet az út, hogy tudatosítsuk, nem bújhatunk örökké „nagy apukák“ mögé. Sem egyénként, sem közösségként, sem pozitív, sem negatív értelemben. 

Mi az a történelmi, kulturális tudás, amit te fontosnak tartanál átadni a szlovákiai magyar fiataloknak a saját múltjukról?

Azt gondolom, hogy a történelem- és magyar szakos tanáraink jó munkát végeznek. Ha valamit kiegészítenék, az biztosan az elmúlt száz év felvidéki történelme és a „szlovmagyságunk“. Ebben pedig nagyon könnyű dolgom van, az utóbbi évek filmművészete és színművészete elkényeztet minket minden jóval. Az egyik ilyen film a Hancsovszky, ami a fiatalokat a jogfosztottság éveibe repíti, azok méltatlan döntéskényszerével, a másik a Pressburg filmsorozat, ami egyfajta kisebbségi lét-elsősegélydoboz, amit a szlovák barátaiknak is jó szívvel mutathatnak meg. És ami még nálam is csak vágy, hogy lássam, az az Emma és a halálfejes lepke, a Nap a hálóban legjobb színésznői alakításával, melyet Borbély Alexandra nyert el. Ez nem kis dolog, ezt az üzenetet mondanám el nekik, hogy szlovákiai magyarként a néha dupla mínusznak tűnő határhelyzetünket dupla plusszá lehet gyúrni.

Emellett a szakkollégium „Szlovákiai magyar I-es és II-es kurzus“ tudáscsomagját ajánlanám nekik. Az első az elmúlt 100 évünket fedi le, az impériumváltástól a 2000-es évek EU-s integrációjáig, az ifjúsági szervezetek és a háromnyelvű Pozsony történelmével kiegészítve, a második fele pedig a jelenünk keresztmetszete, kisebbségi jogok, demográfia, kultúra, civil szervezetek, Dél-Szlovákia gazdasága és a magyar romák helyzete. De nem akarom azt állítani, hogy mi csinálunk csak jó dolgokat, menjenek Gombaszögre megkóstolni Gömört és a felvidéki nyarat, az NFG-be jó alter beateket hallgatni, a Várlakra együttélést tanulni, az Ez az könyvesboltba egy kortárs kötetért, a Hagyományok Házába viseletvarró tanfolyamra, a FIRESZ vagy a Kaptár dicsőítő eseményeire, a Sine Metu értékmentő brigádjaira, cserkészkedjenek, éljék és szeressék, amit csinálnak, és a kultúránk is élni fog. 

És továbbmegyek, menjenek templomba, énekeljenek zsoltárokat, tudjuk, hogy mielőtt a Himnusz himnusz lett, a felekezeti énekek, a reformátusságnak a 90. zsoltár, a katolikusoknak a Boldogasszony anyánk volt a himnusza? Tudjuk szélesebb kontextusba helyezni magunkat? Járják be a Kárpát-medencét, a többi magyarajkú kisebbséget, és találkozzanak románokkal, szerbekkel, ukránokkal is – nézzék meg, ott hogyan élnek az emberek. Menjenek Prágába megnézni, hol kezdtek a “baťás” fiataljaink a 30-as években bor helyett sört inni. Bécsbe, a Monarchia nosztalgiáját és a mai szociális rendszert magukba szívni. Tanuljanak a határhelyzetekről. Van egy Umberto Econak tulajdonított mondás, miszerint Rómában érzem, hogy piemonti vagyok, Európában érzem, hogy olasz vagyok, és az USA-ban érzem, hogy európai vagyok. Annak a felismerése, hogy én más vagyok, valamilyen vagyok, jellegzetesen szlovákiai magyar vagyok, az csak akkor állapodhat meg, ha ismerem a többi embert is, ha meg tudom magamat különböztetni, ha teljes tekintetemmel tudom szemlélni magam és a történelmi traumáinkat is, amelyeknek hol alkotói, hol elszenvedői voltunk. 

Mit gondolsz a „jó magyar vs. rossz magyar” címkézésről, amit említesz is? Mi alapján osztódnak le ezek a szerepek?

Hagyományosan a szlovákiai magyarok a demokratikus jobboldal szövetségesei voltak, van egy ilyen olvasata is a kérdésnek, hogy vajon azok vagyunk-e még – parlamenten kívül erre is egyre nehezebb választ adni. A szlovák társadalom fősodratú olvasatában jelenleg leginkább egy leegyszerűsítő dichotómia él, sarkítva tehát, a jó magyarok a többséggel könnyen szót értő, konfliktusmentes és Orbánt megtagadó magyarok, a rossz magyarok pedig a FIDESZ-párti, „Felvidéket csatolják Magyarországhoz“, rossz emléket idéző nézeteket vallók. Tehát a törésvonal valahol a magyarországi politikához való viszonyulás és az alkalmazkodási készség mentén húzódik. Azt egyáltalán nem akarom elvitatni, hogy tudunk mi is káros extrémekbe menni, de az is egy sztereotípia, hogy egyféléknek kell lennünk, kedvelem azt a mondást, miszerint „we all come in different colours, shapes and sizes“ – tehát mi is sokfélék vagyunk. A hamis dilemma azonban ezen túl több szinten is előbukkan, hogy az, aki a magyar nemzettest részének érzi magát, ne lehetne korrekt, az országát szerető szlovák állampolgár. Hogy az a magyar, aki nem úgy akar együttműködni, hogy közben lehasítja a nyelvi egyenjogúságát, az emlékezetkultúráját, a Himnuszát, az „szerelje meg“ magát, mert provokál. Oda kellene eljutnunk, hogyha a helyi magyar közösségedet építed, azzal a közös országunkat építed, ha a magyar kultúrát élteted, akár egy Pozsonyba szervezett Bagossy-koncerttel, a közös országunkat teszed gazdagabbá, ha a magyar nyelvi jogok bővítéséért küzdesz, egy toleránsabb és erősebb Szlovákiáért küzdesz – hiszen „az egynyelvű és egyszokású ország gyenge és esendő“, idézzük Szent István királyunkat. 

A posztodban azt írod, hogy „Pozsony a magyar történelem kitörölhetetlen része.” Szerinted mi az oka annak, hogy ezt vitatják?

Attól függ, ki vitatja. Az egyszeri ember valóban a szlovák és magyar, időnként párhuzamos történelemoktatás áldozata lehet, illetve hogy utoljára középiskolában művelte a diszciplínát…Uhorsko – és a Magyar Királyság, ki volt a Kárpát-medencében hamarabb, volt-e 1000 éves elnyomás és kényszerházasság, hajózható folyó-e az Ipoly, vagy a vasútvonalak szerint húzták a határokat…A szlovák és magyar történetírás és történész kollégák között jelenleg sokkal nagyobb az összhang, mint gondolnánk, de mindenképp konstruktív vitát folytatnak. Ami azonban egy csúcspolitikust illet, a rövid válaszom az, hogy azért vitatja, mert elsősorban nem történelmileg, hanem emlékezetpolitikailag nyúl hozzá, és politikai agendája van. Végtelenül érdekes, ahogy Ivan Korčok rendszeresen arra hivatkozik, hogy ő megérti és szereti a kisebbségeket, cserében a magyaroknak túl kell lépniük Trianonon. A szlovákiai magyaroknak nem Trianon okozza az akut fájdalmat, hanem a „Bi, bi, bi Maďara do hlavy”, a „Na Slovensku po slovensky”, a „Maďari za Dunaj”, újra előkerülő, vagy valóban ki sem hunyt rigmusok. A „čo si, maďar” kérdés, ami a tökkelütött szinonimája. Az 1992 óta készülő, de mai napig elsüllyesztett kisebbségi törvény. A „My, národ slovenský”-re kezdődő alkotmány, ami minden etnikai kisebbséget másodrendűnek sorol, akik nyelvét nyelvtörvényével alacsonyabb presztízsűvé és bírságolhatóvá teszi, és asszimetrikus helyzetbe kényszeríti. A déli, mezőgazdasági fókuszú régió szükségleteinek figyelmen kívül hagyása – a száj- és körömfájás körüli kapkodás is ezt bizonyítja. A szlovákiai magyaroknak a magunkra hagyottság, a régiós alulfinanszírozás, a tokkal-vonóval 30 km autópálya fáj. A félrenézés. Ha egy mondatban akarnám összefoglalni, a szlovákiai magyar azt kéri, hogy a szlovák jobboldal politikusai jobban szeressenek minket, mint amennyire utálják Ficót és Orbánt. Amikor Trianon miatt „sír“, akkor nem a történelemleckéjét felejtette el megírni, hanem a jelen fáj neki. 

Mit gondolsz, hogyan lehetne elősegíteni a közös történelmi örökség elfogadását mindkét nemzet részéről?

Kétféle módon, oktatással és közeledéssel, egyforma arányban. Mondok egy szép, történelmileg megalapozott példát. Jókai Mór: Mire megvénülünk könyvének egyik történeti szála a „cseregyerekségről“ szól, amikor magyar, szlovák és német szóra küldték a gyerekeket a Monarchia egymástól távol eső részeibe. Manapság a Cseregyerek – Rozumieme si nagyszerű kezdeményezése tette ezt – állandó jelentkezési túlsúllyal a magyar gyerekek részéről. Akik nagyon szerettek volna szlovák kis barátokat szerezni, gyakorolni az élő nyelvet, és rendszeresen beleütköztek abba, hogy a szlovák szülők és gyerekek részéről kisebb az érdeklődés. Pedig az a tapasztalatom, hogyha mi emberként megszeretjük egymást, a másik ember elkezd kíváncsi lenni ránk: Milyen itt élned? Milyen akadályokba ütközöl? Hogyan tudnék segíteni? Te pedig felismerheted, hogy nem csak a magyar gyerekek, de a szlovák gyerekek is szenvednek a mai szlovákoktatás milyenségétől. Hogy a szeretett Dunánk élővilágát a szlovák természetvédők ugyanúgy féltik, mint a magyarok. Hogy lehet, a szlovák barátod több Tarr Béla filmet látott, mint te. Hogy a pozsonyi várnak mi a történetét, a szlovákok pedig a felújítását, a rendben tartását érzik magukénak. És itt jön az oktatás része, a tudás része, hogy ha megkérdeznek, mit tegyünk érted, tudjunk válaszolni. Mire van valójában szükségem? Hogy ezt egyéni és kollektív szinten is meg tudjuk fogalmazni. 

És hogy még egy kézzel foghatóbb választ is adjak, tavaly a Sokratov inštitút éves projektjét a mi/y: paralelné bubliny// párhuzamos buborékok kezdeményezésével zártuk, ami pont ezt a két aspektust ötvözte. Aktív szlovák és szlovákiai magyar fiatalokat kapcsoltunk össze beszélgetőestek során, ahol a szlovákiai (magyar) kultúra, a közös múlt, párhuzamos történelem, a szlováknyelvoktatás és a kisebbségi jogok témáiba kalauzoltuk őket, és utána facilitált beszélgetés során vittük mindezt személyesebb szintre. Ezt a projektet a Pozsonyi Magyar Szakkollégium fogadta be és folytatja tovább, idén a Koho domo(vina)//Házam, hazám, vétkem a kitelepítés és lakosságcsere témájában, a következő szemeszterben pedig a népművészet témájában folytatja a sort. És akkor így a végére ez itt a reklám helye, kövessetek minket, hogyha foglalkoztatnak benneteket ezek a kérdések, értesüljetek róla.