1
Kozma-Vízkeleti Dániel klinikai szakpszichológus (Fotó: Kurucz Árpád)
Megosztás
1990. május 17-én a WHO (Egészségügyi Világszervezet) hivatalosan törölte a homoszexualitást a mentális betegségek listájáról. Ez a dátum világszerte a homofóbia, transzfóbia és bifóbia elleni világnapként ismert. Egy nap, amely az elfogadásról, a nyílt párbeszédről és a más identitásokkal szembeni társadalmi érzékenység fontosságáról szól. Kozma-Vízkeleti Dániel klinikai szakpszichológust, család-pszichoterapeutát kérdeztem, aki gyakran dolgozik olyan családokkal, ahol a coming out nehézségei állnak a középpontban.
Ahhoz, hogy átfogó képet kaphassak a témáról, megkérdeztem érintetteket is, akik a saját tapasztalataikról meséltek nekem. A társadalomban keveset beszélünk arról, mit jelent egy homoszexuális fiatalnak leülni a szüleivel, és kimondani azt, hogy a saját neméhez vonzódik. Egy ilyen beszélgetés nem csupán bátorságot kíván, hanem annak a kockázatát is hordozza, hogy azok az emberek, akiktől a legnagyobb szeretetet várjuk, ezt tragédiaként élik meg. Vannak szülők, akik csalódnak, elutasítanak, dühből vagy fájdalomból kegyetlen szavakat mondanak. A kutatómunka során hallottam olyan történeteket, ahol valaki azt mondta a gyermekének, hogy a homoszexualitásnál még az is jobb lenne, ha inkább drogos lenne. Megjelenik az undor, a félelem, és sok esetben a kitaszítás is.
A legnagyobb rettegés gyakran nem is a belső elfogadás hiányából fakad, hanem abból, hogy mit szólnak majd ehhez mások… Léteznek megható, reményt adó történetek is, amikor a szülők megálltak egy pillanatra, megpróbálták megérteni, illetve elfogadni a hallottakat, és csak annyit mondtak, hogy ezután is ugyanannyira fogják a gyermeküket szeretni. Nincs kézikönyv, ami megmondaná, hogyan kell elkezdeni ezt a beszélgetést, de talán az a legfontosabb, hogy elhangzik, és valaki bátran fel meri vállalni önmagát. A valósághoz tartozik az is, hogy sokan a felvállalás helyett inkább titokban élik meg a kapcsolatukat. Találkoztam olyan történettel is, ahol a párok éveken át titokban éltek kapcsolatban, amiről a külvilág mit sem tudott. Elmondásuk szerint ez a rejtőzködés lelkileg rendkívül megterhelő volt.
„Ez még a legelfogadóbb családban is képes nagy érzelmi hullámokat előhozni”
A coming out egy személyes és érzelmileg jelentős lépés, amikor valaki úgy dönt, hogy másokkal is megosztja azt az identitását, amit eddig rejtve tartott, legyen az szexuális orientáció vagy nemi önazonosság.
„Az egyik legérzékenyebb helyzet, amikor valaki a szülei előtt vállalja fel a szexuális orientációját” – mondja Kozma-Vízkeleti Dániel. A coming out nemcsak a fiatal számára jelent nagy lépést, hanem a család számára is. „Úgy dolgozom ilyenkor, hogy eljön hozzám az egész család, és a segítségemmel mondja el az adott ember a szüleinek. Ennek az információnak a befogadásához időre van szükség. A szülők sokszor újra átgondolják azokat az elképzeléseket, amelyeket talán már évtizedekkel korábban megfogalmaztak.”
Bár sok szülő nyitottnak tartja magát, egy ilyen helyzet mégis váratlan és érzelmileg terhelt lehet: „Ez még a legelfogadóbb családban is képes nagyon nagy érzelmi reakciókat előhozni.”
A terapeuta szerint a legfontosabb az, hogy a felek kimondhassák érzéseiket anélkül, hogy a másik fél ezt elutasítaná. „Az a tapasztalatom, hogy igazán az segít, ha valaki nyíltan kimondhatja azokat az érzéseket, amik rejtetten benne vannak. A másik pedig nem mondja azt, hogy ez nem igaz, hanem elfogadja, hogy ő épp így érez.”
Elhangzik például ilyen mondat: „Nekem ez most nagyon nehéz. Azt érzem, csalódtam. Azon tanakodom, hogy én rossz anya voltam, és a lányom ezért választotta ezt az orientációt.” Ezeket a gondolatokat nem elutasítani, hanem közösen értelmezni volna fontos.
„Együtt tanakodhatunk azon, honnan jön a hiedelem, hogy akinek meleg a gyermeke, az rossz szülő”
A szakember szerint nem a hibáztatás vezet előre, hanem a közös reflexió. „Együtt tanakodhatunk azon, hogy honnan is jön az a hiedelem, miszerint akinek meleg a gyermeke, az rossz szülő. Mi szól mellette, mi ellene, és hogyan lehetne ezeket a hiedelmeket végre elengedni?”
A terápiás tér ebben hatékony segítség lehet, mert lehetőséget ad arra, hogy biztonságos légkörben történjen meg az érzések kimondása. „A terápiában arra van esély, hogy egy moderált környezetben kapunk arra biztatást, hogy megfogalmazzuk és megválasszuk a módját annak, hogyan is mondjuk ki az érzéseinket. Fontos, hogy jószándék légkörében történjen a beszélgetés – ez segít az érzelmi hullámok elsimításában is.”
„A legszebb történet az, amikor a szülő azt mondja: te akkor is a gyerekem vagy”
Nem minden történet egyformán nehéz. Vannak elfogadó, szeretetteljes reakciók is: „A legszebb történet az, amikor a szülők azt mondják: te akkor is a gyerekem vagy, ha neked ez az életirányod, ettől még egy család maradunk.”
De léteznek sajnos más végletek is. „A legnehezebb az, amikor teljesen megszakad a kapcsolat, van, hogy a fiatal emiatt külföldre költözik.”
Az érzelmek elnyomása helyett azok közös megértése a cél. „Nem az érzelmeinkért vagyunk felelősek, hanem azért, mit kezdünk velük. Ha ezt megtanuljuk, sokkal kevesebb bántás esik, és több megértés születik.”
