MOZI: Erőltetett menet (A fehér pokol)

Liam Neeson mostanság előszeretettel alakít akcióhősöket (A szupercsapat), nagyrészt bekattant figurákat (Elrabolva, Ismeretlen férfi). Jól állnak neki az efféle szerepek: A fehér pokolban is jó, jó hallgatni, ahogy narrál, jó nézni, ahogy néz a semmibe.

Mert Joe Carnahan (Narkó, Füstölgő ászok) legújabb filmje arról szól (többek közt), hogyan lehet onnan, a semmi széléről visszajönni, már ha vissza lehet. Legyen az a kedves elvesztése utáni talajvesztettség, melyből hősünk úgy akar menekülni, hogy egy alaszkai olajfúró telepen vigyázza a dolgozók biztonságát, (farkas)vadászként. De a teljes megsemmisülés réme kívülről is fenyegethet: ahogyan túlélve egy repülégép-balesetet, Ottway hetedmagával próbál továbbélni, élelem nélkül és ordító hidegben, ellenállva a farkascsapat módszeres támadásainak. Míg az első esetben az öngyilkosságtól csak a véletléen választja el, az utóbbinál egyértelműen a túlélés a cél. Világos, a belső pusztaság szimbolikus kivetítése az alaszkai farkaskaland, ugyanakkor módosít a képleten, végülis önpusztító szándékának betetőzése is lehetne, de nem: Ottway mint az embercsapat alfahímje az utolsókig küzd. Arról a méltóságról van itt szó tulajdonképpen, hogy végső soron megválaszthatjuk halálunkat, a meghalás minőségét, mindenbe nem érdemes belehalni.

Mondanom sem kell, hogy a kis csapat tagjai a menetelés közben fokozatosan elhullanak. Az alkotóknak a túlélésért folytatott harc sokszor elmesélt történetét, dramaturgiáját kellett tartalommal megtölteniük. Ezért nem a képi hatásvadászatot vagy az ijesztgetős sokkefekteket választották. Minden csak annyira véres, amennyi annak érzékeltetésére kell, hogy nem babra megy a játék. A farkasok legtöbbször a homályban maradnak, de jelenlétük így csak félelmetesebb. Láthatunk hát kemény emberi drámát, zsigeri küzdelmet, melyet szerencsére nem bagatellizál valamiféle egyértelműsítő befejezés. A film utolsó képsora, a lezárás momentumának kiválasztásával, egyszerűen telitalálat.

A kritikusok egy emberként dícsérik Carnahan stílusérzékét (erről korábbi filmjeiben is bizonyosságot ad), amivel megfelelően testközeli és nyomasztó atmoszférát bír teremteni. A vélemények annak tekintetében azonban megoszlanak, hogy a szereplők párbeszédei, a nyugalmasabb pillanatokban elhangzó monológjaik hitről és hitetlenségről, „előző” életükről, erejük bíróképességéről stb. mennyire értelemesek, ill. mennyire közhelyesek. Radnóti Miklós után arról kár vitatkozni, hogy a szörnyűségek közepette a múlt stabil emlékeibe vagyunk hajlamosak kapaszkodni, a „hogyan” a kérdés. Az mindenképpen elmondható, hogy ha közhelyközelbe kerül egy-egy futam, azt a rendező általában eltávolítja valamilyen hatáselemmel (pl. farkastámadásra utaló jelek szakítják félbe a beállítást). Az meg már általánosabb kérdés, egyenesen művészetelméleti, hogyan fogalmazzon az egyszerű ember éhesen, mínusz 25 fokban, farkasokkal a seggében. Pontosabban: hogyan maradjon az ábrázolás realisztikus és művészileg hiteles egyszerre? Azt még tegyük hozzá, hogy vannak igen masszív, mély hallgatások is.

Az biztos, hogy Carnahan nem a könnyebbik utat választotta, már csak ezért is érdemes megnézni a filmet

(A fehér pokol – The Grey, 2012, amerikai kalandfilm, dráma)

-vg-