Megosztás
Az előző rész tartalmából:A való életből vett példákkal azt akartam bizonyítani, hogy a létező szocializmus páratlanul és sajnálatosan sikeres, a jelent is tönkretevő magyar modellje igazából nem a szabványos kelet-európai kommunizmus volt. Nem a mai történeti mitológiában feltételezett erkölcstelen „alku” Kádár és az 56-ban még lázadó „társadalom” között. De nem is a vállalati önállóságon alapuló, piacot imitáló gazdasági reform (amivel a közhiedelemmel ellentétben a szocialista országok többségében megpróbálkoztak; igaz, Magyarországon a leginkább átfogóan).
Hanem:
Az, amit valóban magyar modellnek nevezhetünk, nem volt más, mint a Nyugat-Európában a hetvenes évekig uralkodó (és akkor elégtelennek bizonyuló) keynesi gazdaságpolitikai torz és korlátozott változata. Az állam pénzt injektál a gazdaságba – annak nem állami szférájába is –, ezzel valóságos fogyasztói keresletet teremt belföldön, valamint segíti a valóságos bel- és külföldi – elsősorban szovjet, illetve „baráti” – kereslet termeléssel való kielégítését. Aztán a magánemberekhez befolyó pénzek növelik a keresletet, és így tovább, körbe-körbe.
Torznak egyrészt a mesterséges pénzügyi rendszer miatt torz: nincsenek általános adók, az árak függetlenek a kereslet és kínálat alakulásától, az inflációt nagyon sokáig egyszerűen akaratból akadályozzák. És persze az egésznek az állami tulajdon uralmával, a tervgazdasággal kell megférnie.
Azokban az ágazatokban viszont, amelyek valóságos keresletet elégítettek ki, jellemzően gyors volt a növekedés. Ez nem függött sem a reformok pillanatnyi helyzetétől, sem az eladósodás mértékétől. Ilyen volt 1964-től a mezőgazdaság, 1960-tól a lakásépítés, a tartós fogyasztási cikkek gyártása és a vegyipar nagy része. (Bizonyos értelemben a hadiipar is.)
Az eladósodást – az uralkodó antikádárista mítosszal ellentétben – nem egy alattomos politikai cél, az új ötvenhat megelőzése idézte elő. Hanem két gazdaságon, illetve gazdaságpolitikán belüli tényező:
Az egyikkel az egész Kádár-korban kínlódtak a gazdaság irányítói. Ahhoz, hogy a valóságos hazai és baráti keresletet ki tudják elégíteni, folyamatosan nagy mértékű nyugati importra volt szükség – gépekre, nyers- és alapanyagokra, cserébe viszont a magyar gazdaság nem tudott eleget exportálni Nyugatra. A külkereskedelmi mérleg szinte mindig reménytelenül rossz volt.
A másik a tervgazdasághoz fűződő illúzió: az 1973 utáni eladósodási spirált eredetileg az indította el, hogy Kádár az olajválságban a marxista elméletben leírt nagy kapitalista „túltermelési” válságok egyikét látta, és azt gondolta, itt az alkalom, hogy bebizonyítsuk a központi tervezésen alapuló szocialista gazdaság magasabbrendűségét. Baj nem lehet a hitelfelvételből, hiszen ezt az olajpénzt szinte hozzávágják az emberhez, és mire vissza kell fizetni, hol leszünk mi már, és hol lesznek ők? Ezért nőtt a reform leállításával, a klasszikus tervgazdasági modellhez való visszatéréssel együtt a felhalmozási ráta, mígnem a tervgazdaság a csőd szélére került annak rendje és módja szerint.
Nem mellesleg hasonló logikával kezdte eladósítani Gierek Lengyelországot már az olajválság előtt, pár év fogyasztói enyhületet hozva a lengyeleknek (aminek aztán 1976-tól 1989-ig sokkal súlyosabb volt a böjtje, mint nálunk). De mondom, a jólétet növelő valódi magyar modellnek az eladósodás nem feltétele volt, hanem részben következménye; részben pedig a kettő független egymástól.
A tulajdonviszonyok és a társadalmi tagolódás szempontjából pedig a magyar modell a következőképpen festett:
Az értékesebb termelőeszközök állami tulajdonban voltak (vagy ha szövetkezeti tulajdonban, állami védelem és szabályozás vonatkozott rájuk, eredetileg az állam szerezte be és osztotta el őket). Ez lehetővé tette, hogy az állam mindenkinek – nem munkát, hanem munkahelyet és fizetést, azaz legalább alapszintű megélhetést garantáljon. A jövedelemegyenlőtlenség csekély volt – 1972-ben, az első gazdasági reformprogram leállítása előtt a felső tized jövedelme a legalsóénak 4,9-szerese (a kormányzat ekkor kísérletet tett egy gazdasági menedzserréteg kiemelésére); tíz év alatt még ez is 3,8-ra mérséklődött.
A szovjet blokk több más országában is nagyjából ez volt az ábra. Magyar sajátosságnak legföljebb a reálbérek 1957 és 1979 közötti tartós és gyors növekedése mondható, de az 1979-es áremelésekkel ez is megszűnt. Ami különbség: a hatvanas évektől az állam nem csupán tűrte, de aktívan támogatta is, hogy az államosított munkán felül ki-ki – tudását, képességeit, képzettségét hasznosítva – kis magánvállalkozóként tevékenykedjen, kitöltse a hiánygazdaság hézagait, és fizetésén felüli jövedelmet szerezzen.
Ez még inkább így volt az 1980-as években, amikor az állam már nem tudta fenntartani a fizetések reálértékét, nem hogy növelhette volna őket. Míg az ortodox kommunisták és ortodox népiek ezt „ügyeskedésnek” és „önzésnek” nevezték, a többség minden ideológiai gátlástól mentesen élt a lehetőséggel. És ekkor kerekedett felül egy történelmi pillanatig a Trianontól meghatározott sérelmi nacionalizmuson valamiféle pozitív, magabiztos nacionalista önkép: „mi magyarok ügyesek, okosak, találékonyak, talpraesettek vagyunk, a jég hátán [értsd: szovjet uralom alatt] is boldogulunk”.
Itt kell beszélni valamiről, amiről nem szokás, de aminek döntő hatása volt az 1989 utáni évtizedekben. Ahogy már mondtam, a pártállami politikai kasztot leváltó új politikai elit (az is mindinkább kaszt lett) a középosztályból került ki, ahogy azok az ideológusok is, akik a Kádár-rendszert értelmezték az új rendszer legitimálásának céljával. Ennek folytán a középosztály 1989 előtti szerepe kimarad az értelmezésből, nevezetesen az alkuelméletből. Az alkut – „a szabadságról való lemondásért némi jólétet kapsz cserébe” – ezen értelmezés szerint úgy általában „a társadalommal” kötötte Kádár, esetleg „a munkásokkal” vagy „Kádár népével”, mely utóbbin a kétkezi dolgozók értendők. A középosztály legföljebb mint elnyomott, diszkriminált áldozat került szóba.
Holott a középosztály – korabeli fedőnevén a „dolgozó értelmiség”, ami a fehérgalléros állami alkalmazottak tömegét jelentette – származásától és a családból hozott politikai nézeteitől függetlenül ugyanúgy élt a jólét magánúton való növelésének lehetőségével, mint egy fusizó téemkás vagy a háztájiban fóliázó téesztag. Sőt, több lehetősége volt, éspedig két okból.
Az egyik: a kommunisták minden kelet-európai országban államcsínyszerű körülmények között szerezték meg a teljhatalmat, majd ezt a rendszer válságai nyomán több helyen újabb puccsal új garnitúra vette át a vezetést. Magyarországon azonban az utolsó puccsra 1956-ban került sor, ezt a gazdasági fellendülés időszaka, a nemzetközi politikában pedig, mondjuk úgy, a hidegháború fokozatos civilizálódása követte. Így nem maradt meg a szakadék „ezek” (a puccsisták) és a társadalom többi része, vagy hogy az összemosó általánosítás bűnébe ne essem, az egyes szakmák között, mint Csehszlovákiában 1968-69 és Lengyelországban 1981 után.
A vállalatok, intézmények, szakmai szervezetek, a minisztériumok és más állami hivatalok, valamint az országos és helyi pártközpontok háromszögében akadálytalan volt az átjárás. A sztálinista időszakban és a Kádár-korszak első éveiben politikai komisszárokat telepítettek a szakmákba, később viszont a szakmákból egyre többen jutottak be a politikai vezetésbe.
Vagyis a középosztály tetemes része – kivéve a kistulajdonos „maszekokat” és a szellemi szabadfoglalkozásúakat, akik el voltak zárva a politikai hatalomtól – a politikai hatalom befolyási övezetében, egyszersmind védelmében és kedvezményezettjeként élte az életét. Közelebb volt tehát a centrumhoz, mint a társadalom többségét alkotó ipari vagy szolgáltatási szektorban dolgozó munkások és parasztok, és ez a közelség előnyöket, plusz jövedelemforrásokat jelenthetett.
A másik: különféle okok folytán Magyarország a blokk többi országához képest az 1980-as években már kivételesen jó kapcsolatokat ápolt a Nyugattal, de nem annyira jókat, hogy mindenki egyenjogúan juthatott volna a nyugati kapcsolatokhoz, javakhoz, információkhoz. Itt megint csak a középosztály volt előnyben.
Először is, mert egyszerűen több pénze és ideje volt rá, s nyelveket is jobban tudott. Másodszor, mert Magyarország különleges helyzeténél fogva a szakmákon belül állami támogatással tarthatott nyugati kapcsolatokat (kiküldetések, tanulmányutak, minisztériumi ösztöndíjak, konferenciajárás, konferenciarendezés, hasonlók – és persze műszaki, gazdasági hírszerzés meg technológiacsempészet). És harmadszor, mert – az előző századforduló pusztán a szegénység miatti „kitántorgásával” ellentétben az 1918 utáni, részben vagy teljesen politikai indítékú kivándorlási hullámaiban sokkal inkább részt vett a középosztály, mint a többi társadalmi csoport, és az állam 1963 után kifejezetten szorgalmazta a kapcsolattartást, sőt közeledést az emigránsokkal, a „diaszpórával”. Mindez szintén nagyobb jólétre volt váltható.
Szerintem Magyarország mostani bajainak egyik fő oka a középosztály csoporttudatának, önismeretének hiánya, torz vagy hazug volta. Pedig mindenkinek hasznára válna – hosszú távon a középosztály egymással viaskodó csoportjainak is –, ha a sérelmek felhánytorgatása és az ellenfél szidalmazása helyett mindenki magába nézne: mit csinált, milyen állapotban volt ő vagy családja az 1980-as években, abban a rendszerben, amitől elhatárolódik, de aminél jobban működőt nem tudott létrehozni. Nem mintha az a rendszer jó lett volna, de a mostaninak súlyos szegénységi bizonyítványa, hogy az állampolgárok többsége számára nem jobb.
Tehát elöl járok a példával, egy kis „coming out”-tal még akkor is, ha senki sem követi. Hely hiányában az összes előzmény és leágazás nélkül, csak vázlatosan a magam esetével illusztrálom a fentieket.
A nyolcvanas években fiatal újságíró voltam. Fizetésemet gyakran emelték, de a gyors infláció miatt nem emlékszem a pontos adatokra. Az évtized elején reálértéken a mai nettó minimálbérnek valamivel több, mint másfélszerese lehetett. Ezért heti átlagban kb. 25 munkaórát kellett dolgoznom. A fennmaradó időben többek közt angolt tanítottam (intézményben és magánúton), fordítottam, néha tolmácsoltam. Nagyjából évente egyszer a kiadóvállalat kiutaztatott valamelyik szocialista országba (útiköltség, szállás fedezve, a napidíj bőséges.) Egyszer kaptam egy kéthetes minisztériumi ösztöndíjat Dániába, szintén kellemes napidíjjal. (Mindezt különösebb ráhajtás nélkül, egyszerűen mert elismert lapnál dolgoztam; inkább ügyetlennek számítottam, mint „bulistának”.)
Vidéken építkeztem, kedvezményes kölcsönt vettem föl rá, más állami támogatást is kaptam, a költségekkel való elszámolást nem vették túl szigorúan. Én is culágerkedtem, a magam módján növelve a hozzáadott értéket. Újságíróknak járó félárú vonatjeggyel utaztam a helyszínre. Termelői bort közvetítettem pesti vásárlóknak, úgy is mondhatnám, kereskedtem vele. Mindez a munkaviszonyban folytatott újságírás és a nem túl jó fizetett fordítás kivételével ma nem volna lehetséges (vagy nem legálisan).
Az építkezéskor segítségemre volt az a puszta tény, hogy újságíró vagyok. Ez akkor azt jelentette, hogy a politikai hatalom védett befolyási övezetébe tartozom, egy kicsit másként bántak velem az iparosok, éppenséggel a rendőrök is, és könnyebben ment az ügyintézés a hivatalokban.
A nyugati kapcsolatokat simán jövedelemmé tudtam konvertálni. Apám Londonban élő barátja előfizette nekem a New Musical Expresst, más ugyanezekhez az információkhoz nem juthatott hozzá, így viszonylagos rockszakértő lettem, írtam és rádióztam a témában eleget. Ha valaki Budapesten élt, volt némi pénze, rádiós és egyéb baráti kapcsolata, viszonylag könnyen jutott új vagy klasszikus nyugati lemezekhez és jó minőségű szalagokhoz, úgyhogy általában hallottam is azt, amiről beszéltem.
1982-ben és 1985-ben két-két hónapot töltöttem Kanadában az 1976-ban disszidált bátyám családjánál (ennyi volt a maximum, amit „meghívó útlevéllel” lehetett), akkor is vásároltam egy nagy bőröndnyi használt könyvet és lemezt, ami aztán csak nekem volt meg. Ebből is lett munkabéren felüli bevételem. Ma már ezzel sem érnék semmit.
Egyszóval kihasználtam az egyébként utált államszocializmus biztonságát; azoknak az előnyöknek jó részét, amiket a magyar modell az állampolgárok többségének a magángyarapodásra megadott; és azokat az előnyöket is, amik inkább az állami alkalmazott, képzett középosztálynak jártak a szovjet blokk legnyugatiasabb országában. Mindehhez nem kellett pedáloznom. Kivédtem minden kísérletet, hogy beléptessenek a pártba, ügynök se voltam, sőt „ügyes ember” se. Sokan pedáloztak stb., ők jobban jártak nálam 1989 előtt is, után is.
De politikától függetlenül, csak a dolog gazdasági és társadalomszerkezeti oldalát nézve az a helyzet nemcsak nekem volt kedvezőbb a mainál, hanem a magyar nép többségének is. Miközben ugyanis a nemzetgazdaság a csőd szélén imbolygott, a nyolcvanas évekre lényegében az valósult meg, amit a többség 1945–48-ban akart és 1956-ban visszakövetelt:
Nagyfokú jövedelmi egyenlőség, uralkodó köztulajdon, a többségnek hozzáférhető kis magántulajdon; a magángyarapodás lehetősége kapitalizmus nélkül, állami garanciával, de úgy, hogy az állam közben békén hagy, nem adóztat, és nem ellenőrzi szigorúan a gazdasági ténykedésemet, mert az végül is magánügy; legföljebb a nem tulajdonos, hanem állami alkalmazott középosztályt illetik meg bizonyos előjogok. Szocializmus sztálinizmus, terror és börtönfenyegetés nélkül; enyhe nyugatosság a Nyugathoz tartozás nélkül. Harmadik út, de a középtől jóval balra. Minden más erkölcstelen.
Az 1957 és 1979 közötti gyors, majd a következő évtizedben sem visszaforduló életszínvonal-emelkedés a nemzetgazdaság valódi viszonyait nem (sem) ismerő többség szemében azt igazolta, hogy ez a modell működőképes.
A jelek szerint Magyarországon a többség ma is ezt gondolja, és nem látja át, hogy pontosan ettől a gondolkodásmódtól nem jut egyről kettőre. Ez nem kádárizmus, nem Kádár találta ki, hanem mélyebben van belekódolva magyarok millióinak agyába. Hogy miért és mióta, arra a folytatásban keresem a választ.
Előzmények: Bárányvakság 1., Bárányvakság 2., Bárányvakság 3., Bárányvakság 4., Bárányvakság 5.,Bárányvakság 6., Bárányvakság 7., Bárányvakság 8., Bárányvakság 9., Bárányvakság 10., Bárányvakság 11., Bárányvakság 12., Bárányvakság 13.
A szerző az Élet és Irodalom (Budapest) rovatvezetője.
