Mitől válnak országok kibírhatatlanná?

És van még egy közkedvelt érvelés, nevezzük úgy: morálisan felsőbbrendű balos. Erről lesz szó a továbbiakban.

Az argumentum lényege nagyon tömören: a menekültek olyan országokból jönnek, amiket a nyugatiak gyarmatosítottak, mielőtt látszatfüggetlenséget adtak volna nekik, hogy folytathassák kizsákmányolásukat és kirablásukat. Az érintett déli országok emiatt nagyon szegények, míg az északiak emiatt gazdagok. Természetes hát, hogy vonzóak a déli embereknek, hát most az északi gyarmatosító fajzat igya meg a levét. Ha pedig nem akarja, hogy a magára idézett válság folytatódjon, az a dolga, hogy valamennyit jóvátegyen bűnéből, visszaadjon a déli embereknek valamit abból, amit a máig érő történelem során elrabolt tőlük (értelem szerint az ottani államoknak adott pénz formájában, mert a kapitalista beruházásból megint csak kizsákmányolás lesz).

Az érvelés belső logikáját csak a hírlapinál nagyobb terjedelemben lehet adatoltan szétszedni. De az a példa talán elég érzékletes, hogy ha a gyarmatosításból a gyarmatosító jóléte fakad, akkor a fél évezreden át tengerentúli birodalmat fenntartó Portugália kellene, hogy legyen a világ egyik leggazdagabb országa. Ehelyett Nyugat-Európa legszegényebb országa. Fordított példát mindenki találhat, akinek kedve van hozzá.

Ami az érvelés forrását illeti, szintén hosszabb terjedelemben kellene dokumentálni, de a „látszatfüggetlenség” fogalma árulkodó. A Szovjetunió Kommunista Pártjának ideológusai találták ki az 1960-s években a „neokolonializmus” fogalmával együtt, amikor kiderült, hogy a nyugati cégek továbbra is ragaszkodnak gazdasági érdekeltségeikhez, és hiába szabadítottak fel az évtized elején majdnem minden brit, belga és francia gyarmatot, egyáltalán nem mindegyik új rezsim omlik természetes „antiimperialista” szövetségesként Moszkva karjaiba.

Az is az igazsághoz tartozik, hogy a Nyugat-barát diktatúrák semmivel sem voltak jobbak, mint a Moszkva-barát diktatúrák, és hogy a hidegháború idején a nyugati politikai és gazdasági hatalmak, különös tekintettel Amerikára, a fejlődő világot olyan játéktérnek tekintették, ahol nem kell betartani a fejlett világban érvényes szabályokat, ezért igen gyalázatos dolgokat is műveltek.

De mielőtt még belebonyolódnánk, szögezzük le, hogy az egész egyszerűen nem igaz. Nincs komoly ténybeli alapja.

Ha megnézzük a statisztikákat, honnan jönnek a menekültek (menedékkérők), azt találjuk, hogy messze a legtöbben Szíriából. Utána Afganisztán és Koszovó következik. A legnagyobb afrikai küldő ország a hatmilliós Eritrea. Ezután jön (legalábbis 2014-ben még) Szerbia, Pakisztán, Irak. A 180 milliós Nigériából fele annyian jönnek, mint Eritreából. A szomorú élmezőnyben szerepel még Oroszország, Albánia és Ukrajna. A Frontex (az uniós határok védelmét összehangoló hivatal) szerint az idén Szíria, Afganisztán, Eritrea a sorrend. Fekete-Afrika felől Nigérián kívül sokan jönnek (a volt) Szomáliából.

Mi tehát a valóság?

Szíria történetére nem lehet ráfogni, hogy gyarmati-kizsákmányolós történet. Egyike volt annak a féltucat mesterséges, arab többségű országnak, amit az Oszmán Birodalom romjain hoztak létre az első világháborús brit–francia egyezkedés jegyében. A státusza: népszövetségi mandátum (alkotmányos francia közigazgatás a tervbe vett önállósulásig, ami 1943-ban megtörtént).

Afganisztán sohasem volt gyarmat. Államisága, belső függetlensége sohasem szűnt meg, még akkor sem, amikor a Nagy Játszma (a Belső-Ázsiáért vívott orosz–brit küzdelem) keretében London ellenőrizte a muszlim királyság külpolitikáját. Három háborúban verték vissza az India felől terjeszkedni vágyó briteket.

Koszovó sohasem volt gyarmat.

Eritrea szabályos gyarmat volt, ámde olasz, és az olaszok presztízskérdésnek tartották az infrastruktúra, az ipar és a mezőgazdaság fejlesztését. A „mit kaptunk a rómaiaktól?” kérdését itt még kevesebb joggal lehet föltenni, annál inkább, mert a második világháború alatt a britek hadászati meggondolásból nekiláttak az infrastruktúra leépítésének – volt mit leépíteni. Majd 1950-ben a területet az ENSZ a helyiek akarata ellenére nem függetlenné tette, hanem a világ egyik legszegényebb országához, az Afganisztánnál is ősibb független államiságú Etiópiához csatolta, amihez aztán hozzászegényedett.

Ezekre az országokra tehát nem az a hajdani marxista-leninista szemináriumokon gyakran elhangzó forgatókönyv az érvényes, hogy a nyugatiak meghódították a területüket, majd elrabolták a természeti kincseiket, éhbérért dolgoztatva az őslakosokat a bányákban és az ültetvényeken (nem akarom elironizálni a dolgot: ilyen is volt, förtelmes mértékben, sőt szabályos népirtás is).

Ezeket az országot nem az európaiak döntötték szegénységbe, megakadályozva, hogy az európai vívmányok hasznosításával, a gyarmatosítás előtti békésen prosperáló életüket folytatva gyarapodjanak. (Meg kell jegyezni, hogy az afrikai és ázsiai államok a gyarmatosítás előtt semmivel sem voltak békésebbek, mint az európaiak a vesztfáliai békéig, az emberi és polgári jogok fogalma ismeretlen volt, a prosperálás pedig a vékony kereskedő- és katonai vezető réteg prosperálását jelentette, míg a többség a naturális gazdálkodás szintjén tengődött – és ha kellett, adózott természetben és rabszolgával.)

Akkor mi a közös?

Nos, ezek az országok (1) békeidőben sem voltak demokráciák. (2) Muszlim többségűek (kivéve Eritreát, ahol azonban az olasz gyarmatosítás előtt egy muszlim dinasztia uralkodott). (3) A területükön – mint a világ legnagyobb részén – eredetileg valamilyen honi vagy idegen monarchia gyakorolta a hatalmat. (4) A monarchiát egy ponton világi köztársaság váltotta fel, és egyszersmind katonai (vagy legalábbis fegyverekkel megalapozott és fenntartott) diktatúra volt. És (5) a mai kibírhatatlan állapotokhoz vezető folyamatban döntő szerepe volt valamilyen marxista tényezőnek.

Azért nem írok egyszerűen „marxista tényező” helyett „a Szovjetuniót”, mert Koszovó kivétel, amennyiben 1945 utáni történelmét a létező szocializmus titóista (és – közvetve – az albán) változata határozta meg. De az etnikai és felekezeti különbségekre való tekintet nélkül létrehozott Irakban és Szíriában az 1970-es évekre szintén kelet-európai mintájú, államszocialista rendszert hoztak létre, és ezek az államok aligha maradhattak volna fenn szinte máig az 1990 előtt kapott szovjet katonai és gazdasági támogatás nélkül. (Egész pontosan a Varsói Szerződés támogatása nélkül – benne volt Magyarország is.)

A monarchia idején törvénybe foglalt afgán demokratikus kezdemények maradványait 1978-ban szovjet támogatású kommunista puccs söpörte el, majd a következő évben a szovjet hadsereg lerohanta Afganisztánt. Az Eritreai Népi Felszabadítási Front eredetileg tisztán marxista-leninista szervezet volt. Vezetője, Isaisas Afwerki 1993 (a függetlenné válás) óta folyamatosan az ország diktátora.

Egyszóval a nyugati jellegű fejlődést (amely nem egy afrikai és ázsiai országot emelt ki a legmélyebb nyomorból) a világi diktátorok lehetetlenné tették, a megoldásnak hitt szovjet, avagy kelet-európai modell viszont csődöt mondott. A fölépített rendszerek összeomlása után mi marad? Vagy a tömeges menekülés, mint Koszovóban vagy Eritreában, vagy visszatér az alapállapot: az iszlám uralma a mindennapi élet, sőt a politika fölött. Illetve az a helyzet, amely az évszázaddal ezelőtti „rendezés”, a Sykes–Picot-rendszer nélkül hamarabb kialakult volna. Azaz etnikailag és vallásilag viszonylag homogén államok sora az etnikailag és vallásilag vegyes térségben, amit a XX. század elejéig az oszmán birodalmi uralom tartott össze: egy döntően síita arab ország (ami Irakból marad), Kurdisztán, valamint egy szunnita arab ország (az Iszlám Állam). Csak hát ez az átalakulás is szenvedéssel és vérrel jár, tömeges meneküléshez vezet.

Ami tehát az Iszlám Államot illeti, egy gerjesztett legenda, hogy az amerikaiak csinálták, vagy egyáltalán érdekük volt a létrehozása. Ezzel visszaértünk a cikk elején említett másik összeesküvés-elmélethez, ami sok mindenben ugyanúgy a valóság fordítottja, mint a „gyarmatosításért való bűnhődés” sztorija. De erről talán máskor.

A szerző az Élet és Irodalom (Budapest) rovatvezetője.