Az nem úgy van 7. – Jogászállam

Ez elég baj.

Lovagoljunk egy kicsit a szavakon. A számunkra modellnek tekinthető társadalmak (vagyis a fejlett világ, nem pedig a putyini Oroszország, esetleg Azerbajdzsán, valamint Venezuela) jellemzően nem jogállamként definiálják magukat, hanem liberális demokráciaként, esetleg képviseleti demokráciaként. Ez nem véletlen.

A képviseleti demokráciák mintájául szolgáló Amerikában ugyan létezik hasonló fogalom, de azt joguralomnak, nem jogállamnak hívják. Utóbbi későbbi, európai konstrukció. Mindkettő célja, hogy az önkényes hatalomgyakorlást megakadályozza, de a kettő között van egy lényegi különbség. A joguralmat középpontba állító rendszerek jogforrásai sokrétűek: az írott törvényeken felül közvetlenül él a precedensekre való hivatkozás gyakorlata is, illetve adott esetben nemcsak a törvényhozó, de a végrehajtó hatalom, sőt a bírói kar egyes tisztségviselőit is választják.

A jobb híján jogállami típusúnak nevezhető, hipotetikus rendszerekben a törvény kizárólagos forrása a jogalkotói szándék, és végletes esetben mindig ennek van elsőbbsége minden mással szemben. Fékezni csak a törvényhozás fölé rendelt jogi szereplők tudnák, ez pedig a tervezettnél kicsit is erősebb jogalkotói hatalom esetén érthetően csak szépségtapasz.

A gyakorlatban ezért a fejlett világban nem nagyon van olyan élhető ország, ahol a jogalkotói hatalomnak nincsenek belső, inherens, külön felhatalmazás nélkül nem áthágható korlátai, hiszen ez még a tökéletesen jóindulatú jogalkotótól is végtelen bölcsességet követelne meg. Amikor pedig a jogalkotó nem jóindulatú, akkor az autoriter rendszerek egy különös válfaja valósul meg, az, ahol formálisan minden elképesztő ostobaság lehet jogszerű.

Orbántól Erdoganig rengetegen használják ki ezt. Összes vitatható vagy egyértelműen káros húzásuk egyetlen valódi védelme: papír van róla, hogy jogszerű, illetve nincsen papír arról, hogy jogszerűtlen. Nincs itt semmi látnivaló, lehet haladni tovább.

A liberális demokrácia azonban pontosan ezért több, mint a kodifikált jog uralma. Ha nagyon egyszerűen akarunk fogalmazni, a liberális demokrácia az amerikai alapító atyák által megfogalmazott jogi, politikai, közhatalmi intézményrendszer koherens, önkonzisztens megvalósítása. Lényege egyébként nem az, hogy garantálja a jó döntések meghozatalát. Liberális demokráciában is kerülhetnek hatalomra rettenetesen buta, kártékony alakok, Jimmy Cartertől François Hollande-ig. A lényeg az, hogy az intézményrendszer megakadályozza a szereplők önkényes döntéseit, és ésszerű mértékben lassítja, átgondolandóvá teszi az alapvető rendszerekben végzett változtatásokat.

A részletek természetesen mások mindenütt, az egyes államok történelméből, kultúrájából adódóan. Hogy két szélsőséges példát említsünk, Németországban néhány igen szűk kérdéstől eltekintve országos népszavazást tartani tilos, Svájcban pedig kis túlzással minden második héten népszavazás van valamiről. Mégis mindkét ország kiválóan, nagy szabadságban működik. Miért? Mert a rendszer egésze kellően be van biztosítva az önkényesség ellen, bármelyik szereplő önkényessége ellen. Épp ezért nincs értelme a magyar politikai kommentátorok által rendszeresen űzött sportnak, az egyes intézkedések államok közötti összevetésének, mert az épp a lényegről nem beszél.

Magyarországon ez a holisztikus, intézményrendszer-szintű megközelítés nem nagyon népszerű. Az 1989-es átmenet idején a kommunista hatalomátmentéstől való félelem számos olyan rendelkezést szült, amelyek az utódpárt borzasztó gyenge szereplése fényében utólag szükségtelennek bizonyultak, viszont akadályozták a kormányzás nyugat-európai értelemben normális ügymenetét. A patthelyzetet Antall és Tölgyessy paktuma oldotta fel, azonban ez volt a legtöbb, amit az MDF csurkista szárnya, illetve az SZDSZ baloldali, szociálliberális része hajlandó volt elfogadni. Ez garantálta a kormányozhatóságot, ugyanakkor a későbbiekben messze nem motiválta a belső ellensúlyok rendszerének kiépítését.

Így viszont a kormányzás furcsamód részben lehetetlenné volt téve (a kétharmados törvények széles körével), a maradék területen viszont eleve nem volt korlátja a kormányzati akaratnak, hiszen a helyi és megyei önkormányzatok szerepe sohasem volt túlzottan nagy, forrásaik sohasem voltak igazán számottevőek, és egyre zsugorodtak, ráadásul a fél évvel az országgyűlés után választott testületek összetételét nagy mértékben az országos politika ilyen vagy olyan hangulata döntötte el. Valamire szükség volt, ami végső esetben meg tudja állítani a kormányt.

Ez a valami a magyar gyakorlatban az Alkotmánybíróság lett. Az alapjogi kérdések tisztázása után, köszönhetően a hiányos intézményrendszernek és Sólyom László aktivizmusának is, az AB gyakorlatilag új szerepet kapott: a kiemelkedő, de normális helyzetben a legitim politikai hatalomra tartozó döntésekben így vagy úgy, de állást kellett foglalnia, a politikai döntések menetébe bele kellett szólnia. Így volt ez a Bokros-csomag lényegi részeinek megsemmisítésekor, de a 2008-as „szociális” népszavazás engedélyezésekor is. Eközben azonban az AB függött a politikától, a kinevezéseknek ugyanis semmilyen más garanciája nem volt, mint a két politikai oldal jóindulata.

Ellenpéldának: John Roberts, az Egyesült Államok Legfelsőbb Bíróságának főbírója azzal engedte át 2012-ben Obama egészségbiztosítási törvényét, hogy az egyértelmű politikai felhatalmazással meghozott politikai döntés, a bíróság majd akkor foglalkozik vele, ha kiderül, hogy a megvalósított törvény konkrét sérelmet okoz; és az adott ügy eljut elébe.

Amerikában is számos példa hozható az aktivista szemléletű bíráskodásra, ahol a jogrenden kívüli elveket maguk a bírók ültetik át a gyakorlatba (holott ez a törvényhozás dolga lenne). Fontos megjegyezni, hogy ezek lehetnek politikailag, morálisan helyes döntések is, a lényeg azonban, hogy meghozásuk törvényhozói, nem pedig bírói feladat. Csakhogy Amerikában a bírók jelölése és választása átlátható, ellenőrzött folyamat, ezért a rendszer képes szabályozni önmagát, és különösen magyar mércével mérve elfogadható szinten tartani a bírói aktivizmust.

Vagyis: Magyarországon az alkotmánybíróság intézmények helyetti aktivizmusa lett a norma, és a legtöbben ezt követelik vissza, egy olyan intézményrendszer helyett, amelyben a kompetens bírákból álló Alkotmánybíróság mellett valódi fékek és ellensúlyok vannak. Ameddig nem lesz igény az utóbbira, addig mindegy, mi lesz Orbán Viktor után, hosszabb távon biztos nem fog javulni semmi.

Előzmények: Az nem úgy van – Bevezető; Az nem úgy van 1. – Mik azok a fékek és ellensúlyok?;Az nem úgy van 2. – Egyéni jogok és intézmények; Az nem úgy van 3. – Választások. Az nem úgy van 4. – Korrupció és antikorrupció. Az nem úgy van 5. – Az elvhűség haszna. Az nem úgy van 6. – Multikulturalizmus és nacionalizmus.