Megosztás
PARAMÉTER-FILMKRITIKA 1992 augusztusában Alaszka kietlen tájain, egy elhagyatott buszban rénszarvasvadászok találnak rá a 22 éves Christopher McCandless holttestére. Hogy ki is volt ő, miért ott és miért úgy halt meg, azt Sean Penn tálalásából mi is megtudjuk.
A bevezetővel gyakorlatilag lelőttem a poént, hiszen mindez csak a film végén derül ki, ám ez nem a történet csattanója. Sean Penn Jon Krakauer 1998-as non-fiction regényét (Into the wild) adaptálta a mozivászonra, amely a társadalomból kiábrándult McCandless élettörténetét rajzolja le. Egy évtizedet várt, míg a család is hozzájárult a filmrevitelhez. Az út a vadonba nem az a típusú alkotás, aminek a végén megmerevedünk a meglepetéstől, nem arra van kihegyezve, hogy az utolsó darab popcorn kiessen a szánkból, és csak órák múltán tudjunk „lejönni az anyagról”, inkább amolyan lassan ható méreg, vagy inkább gyógyszer, amely hosszú ideig elgondolkodtat és egy kicsit megtisztít.
Christopher McCandless (Emile Hirsch) egy viszonylag jómódú családban nő fel nővérével, lediplomázik, materiális értelemben igazából mindene megvan, és ekkor hoz egy váratlan döntést: eltűnik. Bankszámláján lévő pénzét jótékony célra adományozza, apró rituálékkal megszabadul eddigi énjétől (szétvágja igazolványait), és az anyagiasságot jelképező eszközeitől (bankkártyavágás, pénzégetés), és elvonul a „képzelt biztonságot” nyújtó, abszurd és unalmas kötelességekre épülő világból, képmutatásra és hazugságra épülő házasságban élő szülei (William Hurt és Marcia Gay-Harden) elől. Nevet is változtat, új személyiségéhez jobban illeszkedik az Alexander Supertramp név (tramp=csavargó).
A terve, hogy eljut Alaszkába, és ott 100 napot eltöltve teljesen megtisztultan tér vissza. Ennek megfelelően fel is pumpálja hátizsákját a szükséges „hozzávalókkal”, és családja, barátai tudta nélkül nekivág az útnak. Nem visz magával térképet, mivel azon már nincsenek ismeretlen részek, egyébként sem Amerikát szeretné felfedezni, annak ellenére, hogy az egészen keresztülvág, igyekszik inkább „befelé utazni”, és saját spirituális térképének fehér foltjait telerajzolni. Néha következetlennek tűnik elveihez, például amikor beáll egy dolgozni egy gyorsétterembe, de ezt inkább Sean Penn amerikai társadalom felé irányuló „beszólásának” tekinteném, hiszen könnyű pénzszerzési mód a „túlsúlyos éhezők” szájának betömése. Így a korábbi pénzégetése is szimbolikus jelentőséget nyer.
Teljesen egyedül vág az ismeretlenbe. Nem vesz maga mellé társat, de útja során számos érdekes, a társadalom peremére szorult emberrel találkozik, akiknek megváltoztatja az életét vagy a gondolkodásmódját, senkit sem hagy hidegen, akivel összefut, és ők sem engedik tovább egy újabb felismerés nélkül. A neohippi párocska, Rainey és Jan, akik egy kis közösségben, kipingált kisbuszukból könyveket árulnak, amolyan szülő- és barátpótlóként szolgálnak. A közelükben élő fiatal zenészlány, Tracy a szerelmet próbálná belesajtolni a fiú életébe, ám a gyengéd érzelmek sem tántorítják el őt kitűzött céljától.
Az utolsók közt találkozik Ron Franz-cal, a zárkózott öregúrral, aki családja elvesztése óta gyakorlatilag körberajzolta magát, háza és műhelye fogságában éli összeszűkült életét. Chrisnek viszont sikerül kizökkentenie őt ebből a ketrecből. A film talán legmeghatóbb jelenete, amikor a Hal Holbrook alakította Ron elválásuk előtt unokájává szeretné fogadni Christ, de ő a döntést a visszatérése utánra halasztja. Ennek az „örökbefogadásnak” az igazi jelentőségét viszont csak röviddel halála előtt ismeri fel, mégpedig, hogy „a boldogság csak akkor valódi, ha mással is megosztjuk”.
Igaz, hogy a film nem nélkülözi a közhelyes idézeteket, nagy szavakat, viszont a varázslatos képi világ és a filmkockákon végigcsorgó valódi szabadság életérzés mellett az enyhe giccs eltörpül. Eric Gautier National Geographic szintű természetképei, beállításai, és Jay Cassidy Oscar-jelölt vágása magukkal ragadnak.
Emile Hirsch fantasztikusan hozza a lelkes és elszánt álmodozó figuráját, nem véletlenül sorolják Ryan Goslinggal és Ben Fosterrel együtt nemzedékének legtehetségesebb színészei közé. A mellékszereplők is meggyőzőek visszafogott alakításaikkal a maguk rövid kis epizódjaiban, közülük kiemelkedik a már említett Hal Holbrook (akit ezért Oscarra is jelöltek), vagy a hippik, Brian Dierker és Catherine Keener. Bájos Kristen Stewart (a Pánikszobában Jodie Foster lánya) Tracy szerepében, Jena Malone (Donnie Darko szerelmeként lehet ismerős) pedig Chris testvérét, Carine-t alakítja, akinek költői naplórészletei segítenek az elmélyülésben.
Christ végülis természettel szembeni tapasztalatlansága öli meg, de önfejűsége és naiv idealizmusa is erősen közrejátszottak ebben. Szenved az éhezéstől, lelke viszont egy önfeledt, de hátborzongató mosollyal vesz búcsút a testétől.
Szilvási Tibi
