Tó­bi­ás Szi­di: Po­kol­ból a menny­be

Szlo­vá­kia leg­ke­le­tibb vé­géből, Ág­csernyőről rob­bant be a szlo­vá­ki­ai film- és szín­házművészet­be. In­du­lá­sa va­ló­sá­gos po­kol volt szá­má­ra. Először a ko­má­ro­mi Jó­kai Szín­ház­ban fel­vé­te­li­zett még ti­ni kö­zé­pis­ko­lás­ként – si­ker­te­le­nül. „Mé­gis em­lé­ke­ze­tes volt ez a pró­bál­ko­zás, mert en­gem ott csa­pott meg a szín­ház le­vegője egy élet­re. Be­le­sze­ret­tem a dísz­le­tek il­la­tá­ba, a szín­pad­ba, az egész cso­dá­la­tos vi­lág­ba“ – em­lé­ke­zett vissza. Má­sod­szo­ri ne­ki­ru­gasz­ko­dá­sa sem volt si­ke­res. A kas­sai Thá­lia Szín­ház­ban sú­gó­nak vet­ték fel, s eb­ben a be­osz­tás­ban bot­rányt bot­rány­ra hal­mo­zott. Az ol­va­sóp­ró­bá­kon min­dun­ta­lan ki­ja­ví­tot­ta a szí­né­sze­ket, mert sze­rin­te rosszul hang­sú­lyoz­ták a szö­ve­get. Vé­le­mé­nyét az előadá­sok köz­ben sem rej­tet­te vé­ka alá. A sú­gó­lyuk­ból gri­ma­szok­kal és más, fél­re­ért­he­tet­len je­lek­kel ad­ta tu­do­má­sul a nem­tet­szé­sét. Ami­vel még in­kább ma­gá­ra ha­ra­gí­tot­ta a szí­né­sze­ket. Be is hí­vat­ta őt az igaz­ga­tó, aki­nek ki­ön­töt­te a lel­két: „Én szí­nésznő aka­rok len­ni!“ Mi­re a di­rek­tor a pun­kos haj­vi­se­le­té­re mu­ta­tott, és azt dör­mog­te ne­ki: Le­hetsz, le­á­nyom, de csak ak­kor, ha nor­má­lis lesz a fri­zu­rád. Ez a nyeg­le vá­lasz annyi­ra fel­há­bo­rí­tot­ta Tó­bi­ás Szi­dit, hogy azon­nyom­ban fel­mon­dott.

Ke­mény hó­na­pok kö­vet­kez­tek. A vi­lá­got je­lentő desz­kák he­lyett a ma­kacs, am­bi­ci­ó­zus le­ány egy ide­ig a fűtőház­ban dol­go­zott, a kok­szot la­pá­tol­ta. Az­tán könyv­tá­ros lett. És új­ra je­lent­ke­zett fel­vé­te­li­re. Har­mad­szor már fel­vet­ték az ig­lói (Spišská No­vá Ves) szín­ház­ba. Férj­hez ment Bo­ris Za­char szí­nész­hez, az­tán meg­szü­le­tett kö­zös gyer­me­kük, Kris­tóf. Ezu­tán kö­vet­ke­zett a po­zso­nyi Színművé­sze­ti Főis­ko­la, ahol már hall­ga­tó­ként sze­re­pelt a Szlo­vák Nem­ze­ti Szín­ház­ban. Kü­lön­le­ges hang­já­ra, ere­de­ti te­het­sé­gé­re már ak­kor fel­fi­gyelt a szak­ma. Lát­szó­lag me­g­in­dult ama bi­zo­nyos sze­kér, hi­szen friss­dip­lo­más­ként ki­ma­gas­ló tel­je­sít­ményt nyúj­tott Gol­din Két úr szol­gá­já­ban, Dosz­to­jevsz­kij Bűn és bűnhődé­sé­ben, Oszt­rovsz­kij Erdőjé­ben és más em­lé­ke­ze­tes előadá­sok­ban. Még­sem volt zök­kenőmen­tes a pá­lya­fu­tá­sa, hi­szen ki­sik­lott a há­zas­sá­ga, amit ne­he­zen vi­selt el. „It­tam is, s be­val­lom, oly­kor ma­ri­hu­á­nát is szív­tam el­ke­se­re­dé­sem­ben. S ek­kor egy al­ka­lom­mal an­gyalt lát­tam ma­gam előtt, aki biz­ta­tott, hogy ne csüg­gedj, min­den jó­ra for­dul” – val­lot­ta meg. És nem­so­ká­ra be­tel­je­sül­tek ezek a sza­vak. Me­gis­mer­ke­dett Pe­ter Fi­li­povský is­mert szlo­vák szö­ve­g­í­ró­val, aki­hez öt éve fe­le­sé­gül ment. Fel­ra­gyo­gott a művé­szi pá­lyá­ja is: 2004-ben a tren­csé­tep­li­ci Art Film fesz­ti­vá­lon az Ig­ric, va­gyis a fődí­jat kap­ja a fősze­replő, Eva ala­kí­tá­sá­ért Pe­ter Krištú­fek Dlhá krát­ka noc (Hosszú rö­vid éj­sza­ka) című té­vé­film­jé­ben. Ad­dig­ra már me­gis­mer­het­tük Blan­ka­ként a Vášnivý bozk (Szen­ve­dé­lyes csók) és Ilo­na­ként a Kru­té ra­dos­ti (Ke­serű örö­mök) című fil­mek­ben. Két önál­ló le­mezt is ki­a­dott: a Divý mak (Vad mák) és a Pun­to fi­jo szlo­vá­ki­ai vi­szony­lat­ban na­gyon jól fo­gyott. Önál­ló po­zso­nyi da­lest­jét most feb­ru­ár­ban meg kel­lett is­mé­tel­nie a ha­tal­mas ér­deklődés mi­att. Nyu­god­tabb lett az éle­te, már csak azért is, mert a fővá­ro­si pa­nel­la­kás­ból Lég­re köl­tö­zött, ahol egy­ko­ri kú­ri­át ala­kít­tat­tak át és kor­szerűsít­tet­tek a hit­ve­sé­vel. Meg­szül­te má­so­dik gyer­me­két, Jó­nást, akit Kris­tóf­fal együtt ne­vel­nek. Je­len­leg mind­ket­ten So­mor­já­ra jár­nak is­ko­lá­ba. Hét­vé­ge­ken pe­dig me­gér­ke­zik fér­jé­nek első há­zas­sá­gá­ból szü­le­tett le­á­nya, Jo­han­na is. So­kat fog­lal­koz­ta­tott szí­nésznő a po­zso­nyi As­tor­ká­ban, éne­kesnőként gyak­ran jár­ja Szlo­vá­ki­át és Cse­hor­szá­got. Le­gu­tóbb Ro­man Po­lák Ken­ta­u­rok című színművé­ben ara­tott fer­ge­te­ges si­kert. Ta­valy nyá­ron pe­dig egé­szen kü­lön­le­ges pro­duk­ci­ó­ban vesz részt. A női fősze­re­pet ala­kít­ja a Ba­rack-szi­get című szlo­vák–ma­gyar kop­ro­duk­ci­ós film­ben, amely­nek a for­ga­tó­köny­vét a fér­je ír­ta. A fér­fi fősze­re­pek­ben pe­dig Cser­hal­mi Györ­gyöt és Mo­kos At­ti­lát, a Jó­kai Szín­ház művé­szét lát­hat­juk majd. A ren­dező Pe­ter Beb­jak. „Ez egy cso­dá­la­tos, ma­gá­val ra­ga­dó sze­rel­mi tör­té­net, amely a Csal­ló­köz­ben ját­szó­dik, s az it­te­ni em­be­rek ér­zel­me­it, in­du­la­ta­it, lel­ki vi­lá­gát mu­tat­ja be, s az iz­zó tör­té­ne­tet a cso­dá­la­tos táj te­szi még lát­vá­nyo­sab­bá. Egé­szen kü­lön­le­ges na­po­kat élek át. Egyik énem azt sze­ret­te vol­na, hogy mi­előbb mu­tas­suk be már az al­ko­tást, hogy mi­nél töb­ben él­vez­zék és gyö­nyör­köd­je­nek ben­ne. Ugya­nak­kor meg azt is óhaj­tot­tam, hogy mi­nél to­vább tart­son a for­ga­tás és a kö­zös al­ko­tás va­rázs­la­tos ide­je” – val­lot­ta meg Tó­bi­ás Szi­di. Aki nem­rég ün­ne­pel­te negy­ve­ne­dik szü­le­tés­nap­ját. Ki­vé­te­les aján­dé­kot ka­pott az élettől: azon a na­pon hagy­ta jó­vá a po­zso­nyi DNA kop­ro­duk­ci­ós iro­da a fér­je for­ga­tó­köny­vét és a költ­ség­ve­tést. Meg­kezdődhe­tett a kö­zös álom, va­gyis a kö­zös film va­ló­ra vál­tá­sa. Fel­ka­pott szí­nésznő, bol­dog asszony. Törzs­szín­há­zá­ban, a po­zso­nyi As­tor­ká­ban is­mét be­mu­ta­tó­ra ké­szül. Éne­kesnőként pe­dig új­ra Prá­gá­ba, a Kaštan és az Anet­nin klub­ba. A nyár ele­jén pe­dig az ost­ra­vai Co­lo­urs Fesz­ti­vál­ra. Még­sem öne­lé­gült. „Egyik ked­venc fil­mem­ben, a Ves­ničko má stfiedis­ko­vá (Az én kis fa­lum) címűben Ru­dolf Hrušinský egy­szer ve­ze­tés köz­ben át­szel­le­mül­ten gyö­nyör­kö­dik a táj­ban, s pil­la­na­to­kon be­lül ne­ki­hajt egy fá­nak. Cso­dá­la­tos, meg­mo­so­lyog­ta­tó je­le­net. Szá­mom­ra el­gon­dol­koz­ta­tó is. A vo­lán előtt ül­ve én sem me­reng­he­tek el a meg­ka­pó csal­ló­kö­zi táj­ban, szí­nésznőként és éne­kesnőként pe­dig nem la­zít­ha­tok, mert ez a hi­va­tás olyan, mint a ke­rék­pá­ro­zás, min­dig pe­dá­loz­ni kell, mert kü­lön­ben az em­ber egy­könnyen le­áll, ki­es­het a si­ker­szé­ri­ák­ból. Reg­ge­len­te vi­szont bol­do­gan ke­lek, kellő lel­ki­erővel és szel­le­mi ener­gi­á­val né­zek szem­be az újabb művé­szi fe­la­da­tok­kal, ki­hí­vá­sok­kal. Oly­kor fér­jem egyik cso­dá­la­tos so­rát dú­do­lom: Jsou rá­na, kdyÏ zavfieš dvefie, a ne­zÛs­ta­ne nic. Jen opuštû­né vûÏe u hra­nic. Ez olyan szép, hogy le se for­dít­sa, mert le­he­tet­len“ – mo­soly­gott az új­sá­gí­ró­nak és éne­kel­ni kez­dett. Utá­noz­ha­tat­lan han­gon, amellyel új­ra és új­ra meg­hó­dít­ja a hall­ga­tó­it.