1
Szukálek Lajos a tárlatnyitón Bevilagua Olga muzeológus és a kiállítás anyagát méltató Nagy Kornélia
Megosztás
Az ismert csallóközi festőművész, Szkukálek Lajos több mint hetven alkotásából nyílt az elmúlt napokban egy hónapon át megtekinthető tárlat a dunaszerdahelyi Csallóközi Múzeum kiállítócsarnokában. Ez alkalomból beszélgettünk vele.
o A jubileumi tárlatod hol volt, hiszen egy évvel ezelőtt, pontosan így szeptember elején töltötted be az ötvenet?
– Sehol, megúsztam. Sunnyogtam, csöndben voltam, és nem vettek észre. Ezért aztán nem kellett kiállítanom. Aztán persze felébredtek a galéristák, valójában ez a kiállítás is arról szól, hogy én ötvenéves vagyok, illetve voltam anno. S lesz még egy Komáromban is, ahol a Limes Galériában kell kiállítanom…
o Ide, Szerdahelyre zömmel tájképeket hoztál, van Goghra emlékeztető szobaszögleteket, néhány bravúros csendéletet, régi autócsodák már-már hiperrealisztikus ábrázolatait… Komáromba milyen anyaggal készülsz?
– Kettéválasztottam a dolgot, s azt mondtam, hogy a komáromi lesz az agyamentebb formájú, mert sokan azt hiszik, hogy én olyan festő vagyok, amolyan vonalakat húzgáló meg bolond embereket festő. De ez csak egy része a munkásságomnak. Harminc éve a tájképből élek. És igazából én ezeken tanultam meg festeni. Sokan a kollégák úgy fintorognak és mondogatják, mért kell így, meg miért kell ilyen. Én meg mondom, hogy azért kell, mert szeretem. Én szeretem festeni ezt, mert ez tart el…
o Ám a művészi rangodat kétségtelenül az „agyament” alkotásaiddal alapoztad meg, hogy a te kifejezéseddel éljek. Amolyan ördögi festőnek aposztrofált a kritika, s azok a munkáid a világ számos kiállítótermébe eljutottak.
– Avval tettem magam érdekessé, meg valószínűleg akkor az a kifejezési forma indokolt volt. Azok a rajzok, azok a festmények akkoriban nagyon őszinték voltak. Igazán szeretem őket, de valójában nem tudok mit kezdeni velük. Már nem mozdítanak meg semmit bennem, legföljebb, hogy látom bennük a bravúrt. De sokkal több volt azokban akkor – s erről beszéltek és írtak is – : ami éppen történt a világban, ami történt az én lelkemben, a barátaimmal, szeretőimmel, feleségeimmel, gyerekeimmel. Azok benne voltak ezekben a képekben. Amolyan naplók voltak. Csak már nincs meg a kulcsom az effajta dologhoz, nincs meg az a forradalom, ami bennem dúlt huszonvalahány éves koromban. Az a dac, düh, félelem, aggódás. Tehát mindenféle ilyen rossz dolgok, amik nagyon jó munkákat hoztak ki belőlem. Megtermékenyítették a festészetemet. Sose kellett törődnöm a stílusirányzatokkal, hogy kit utánozzak. Nem kellett utánoznom, mert belülről annyira diktált valami vagy valaki, annyira sűrű volt az életem és annyira bonyolulttá tudtam tenni, annyira hülyén tudtam megélni, hogy abból nagyon jó képek jöttek ki. Tökéletesen jó művészsorsot éltem akkor, ám ebből kigyógyultam azóta. S most úgy nézek arra a termésre, mint egy igazi kispolgár: óh, hát ilyet is lehet festeni, ilyet is lehet rajzolni?
o De gondolom, így megváltozottan sem tagadod meg őket?
– Nem, nem. Büszke vagyok rá, hogy a sorsomnak, az életemnek egy része ilyen kalandos, bohókás, rendesen lökött valami volt. S ebből kigyógyulva elmentem valami nagyon-nagyon nyugis felé. Elég sok keleti dologgal foglalkoztam már korábban is, de akkor még nagyon felületesen. És most lehetséges, hogy egy kicsit mélyebbre ástam, és kicsit nagyobb bennem a nyugalom, a tolerancia, a megértés. Mert már nem versenyzek senkivel, semmivel. Nem akarok igazából semmit elérni, s nem is szeretem, ha nagyon késztetnek. S természetesen nem szeretek másokat sem késztetni semmire. A szakmán belül talán még igen, hiszen ebből élek, de én most az életemről beszélek. Szakmán belül kell, hogy az ember az életének egy, mondjuk úgy, meghunyászkodó, olykor alázkodó részét is elfogadja, mert ezzel kiváltja a többit. Azt, hogy önmaga lehessen. Én, ugye, semmi máshoz nem értek, vagy jobban mondva: pénzt mással nem keresek, mint ezzel…
o Új művészeti szemléletek, filozófiák, nagyon becsületes keresések és rátalálások tanúi lehetünk nap mint nap. A most kiállított képeid számomra azt (is) tanúsítják, hogy a festészet él és iparkodik olyat alkotni, ami legalább ideiglenesen maradandó a rohanó térben és időben. Neked, az említett megélhetésen túl nyújt-e valami többletet?
– Te, én nagyon korán rájöttem, hogy ha valaki leül festeni, akkor nagyon sok ajándékot is kap. Hadd említsem talán a legfontosabbat. Ugye, amikor festek, akkor kimenőm van ebből a világból. Megfordul az idő, nem előre megy, hanem hátra. Olyan az egész, mintha átmosnám magamat valami csodálatos vízzel. Valami átmegy rajtam, mondd szentléleknek vagy aminek akarod, ki vagyok cserélve, fölállok és egészségesebb, fiatalabb, okosabb, megértőbb vagyok, mint két órával, két nappal, tíz évvel azelőtt. A legnagyobb ajándék az a meditatív állapot, amit az nyújt, hogy én ott ülök a vászon előtt és játszok. A szó szoros értelmében játszok. Mint egy ötéves gyerek. Valójában az a csoda, az a jó!
Bereck József
