Joker: Egy megborult elme felemelkedése az egyre őrültebb világban

Manapság a szuperhősös képregényfilmek mind egy műfajra épülnek: nagyon sok akció és humor, pici dráma. Voltak persze próbálkozások más stílus felé kacsingatva, így például fekete humorral (Deadpool, Deadpool 2) és borongósabb hangvételű akcióval (Acélember, Batman vs. Superman) is találkozhattunk. Drámával azonban még nem, és ki lenne ehhez jobb alany, mint a képregényvilág egyik legőrültebb és legösszetettebb személyiséggel rendelkező karaktere, Batman ősi ellensége, Joker?

Az 1980-as évek Gotham Cityjében járunk, a városon egyre jobban kezd eluralkodni a mocsok és a nyomor. Főhősünk, Arthur Fleck bohócként próbálja megkeresni napi betevőjét, de mentális betegségéből fakadó görcsös nevetése alaposan megnehezíti egyébként sem rózsás mindennapjait. Fleck mind érzelmileg, mind mentálisan egyre mélyebbre süllyed, ami olyan láncreakciók sorozatát indítja el, amiből aztán nincs visszaút.

A rendező, Todd Phillips rettentő profi módon kalauzol el minket az emberi elme legsötétebb bugyraiban, amelyről azt hinnénk, hogy mindent tudunk, de valójában így is képes egy kis csavart hozni a történetbe. Nyomon követhetjük továbbá, hogy egy, a társadalom által jelentéktelennek bélyegzett valaki akarva-akaratlanul hogyan válik egyszeriben egy bizonyos réteg példaképévé, vezetőjévé.

A Joker elég lassan építkezik, de ez pont, hogy előnyére válik, ugyanis így részletes szegmenseken át követhetjük nyomon Arthur jellemfejlődését, mi mindenen megy keresztül lelkivilága, mire eléri azt az ént, amit a Joker név valójában magában hordoz. Már az első percektől kezdve elmerülünk a főhős cseppet sem hétköznapi, megborult elméjében, amely bár képes borzalmas dolgokra ösztökélni Arthurt, mégsem tudunk rá egy percig sem haragudni, inkább sajnáljuk és megpróbáljuk megérteni.

Éppen ide sorolható az a tény, hogy a film valósághűen ábrázolja a brutalitást, ami főként Arthur karakteréhez köthető, bizonyos szinten mégis szimpátiát kelt a nézőben. Természetesen sem a rendező, sem a film célja nem az erőszak népszerűsítése, sokkal inkább az, hogy perspektívát mutasson a nézőnek és felhívja a figyelmet az egyes problémák fontosságára. A filmben erősen megjelenik a társadalomkritika is, mondanivalójával pedig azt sugallja, hogy a problémákat megoldani kellene, nem pedig a szőnyeg alá söpörni.

Említést érdemel továbbá Lawrence Sher operatőri és Hildur Guðnadóttir zeneszerzői munkája is – kettejük audiovizuális eredménye teszi teljessé csak igazán az összképet.

De nem ejtettünk még szót arról, aki igazán kivette a részét a filmből – Joaquin Phoenixről. Azt már eddig is tudtuk, hogy Phoenix egy rettentő tehetséges színész, most azonban megmutatta, hogy még 44 évesen is képes újat produkálni. Minden arcrezdülése, minden mimikája, minden megszólalása azt tükrözte, hogy valami nincs rendben odabent, és talán nem is járunk olyan messze ettől a megállapítástól: a színész ugyanis a velencei filmfesztiválon elárulta, hogy hat hónap alatt 23,5 kilót fogyott le a szerep kedvéért, ez pedig nemcsak a szervezetét, hanem az idegrendszerét is megviselte. Mindent együttvéve talán nem könnyelműség kijelenteni, hogy Phoenixnek kijárna egy Oscar-díj az alakításáért.

Bár Zazie Beetz és Robert De Niro is kulcsfontosságú szerepet töltött be a cselekményben, túl sok időt nem kaptak a kibontakozásra – utóbbinak azért így is voltak emlékezetes pillanatai.

A Warner-DC-nek a Jokerrel végre sikerült kilépnie önmaga árnyékából, és bizonyította, hogy a tucatszámra gyártott, mind egy stílusra hajazó képregényfilmeken túl is van élet. Méghozzá nem is akármilyen, hiszen minden kétséget kizáróan az elmúlt évek egyik legprecízebben összerakott filmjét kaptuk a Joker személyében.

(tt)