1
invisible-man-teaser1sheet_rgb_5
Megosztás
A cím hallatán a legtöbb emberben minden bizonnyal egy B kategóriás, olcsó thriller sejlik fel, amitől eleve nem várnánk sokat, viszont az igazság az, hogy egy kellemes meglepetéstől fosztanánk meg magunkat, ha nemet mondanánk Leigh Whannel művére. Megnéztük A láthatatlan ember című filmet!
Az alapötletből a Kevin Bacon, Elisabeth Shue és Josh Brolin fémjelezte 2000-es Árnyék nélkülre aposztrofálhatunk, ami annak idején még egy izgalmas kis filmnek számított, viszont így 20 év távlatából már csak megmosolyogni tudjuk. Előzetesen A láthatatlan embertől is ez utóbbit vártam – szerencsére nem lett igazam.
A történet főszereplője egy világhírű, dúsgazdag optikus-feltaláló barátnője, Cecilia, akinek kész rémálom az élete betegesen manipulatív barátja mellett. Az idegileg teljesen kikészült nőnek sikerül megszöknie, de a megnyugvás csak akkor jön el, amikor néhány héttel később megtudja, hogy exe, Adrian öngyilkos lett, vagyonát pedig Ceciliára hagyta. A nő azt hiszi, végre új életet kezdhet, de közben mindvégig úgy érzi, mintha figyelné őt valaki.
A film kifejezetten szorongató élményt nyújt, a rendező pedig már mindjárt az elején beledobja a nézőt a mélyvízbe: már a megtervezett szökés láttán felmegy a pulzusunk, hiszen Whannelnek sikerült azt elérnie, hogy mindenféle előzmény ismerete nélkül Cecilia mellé álljunk, drukkoljunk neki, hogy sikerüljön véghezvinnie a menekülést. A rendező ügyesen játszik a feszültséggel, mindig sikerül másféleképp a frászt hozni a nézőre. Az ember eleve úgy van kódolva, hogy attól fél a legjobban, amit nem vagy csak részben lát. Nem meglepő módon A láthatatlan ember is erre épít, sokszor már attól is hideg futkos a hátunkon, ha éppen csak egy fehér falat bámulunk a filmvásznon, ez pedig főként a kreatív operatőri munka érdeme. A jól megtervezett kameramozgással adják a néző tudtára, hogy Cecilia nincs egyedül a helyiségben, és bár nem látjuk azt a valamit/valakit, ettől válik hátborzongatóvá.
A láthatatlan ember alaposan le tudja fárasztani az ember idegeit, de szó sincs arról, hogy a film végén lestrapáltan jönnénk ki a moziteremből. Szép fokozatosan veszi kezelésbe az ember ingerküszöbét, és amikor már arra a szintre jutnánk, hogy legszívesebben elfordítanánk a fejünket, akkor vált egyet a film, és máris újult érdeklődéssel figyeljük a történteket.
Az alapötlet ugyan nem mondható túlontúl üdének, a történetben is előfordulnak logikai bakik, viszont képes olyan fordulatokra, amelyek valóban jól működnek, és képesek is meglepetést okozni. A láthatatlanságra adott magyarázat ugyan nem kifejezetten ötletes, mondjuk úgy, hogy egynek elmegy (elvégre a jelenség megvalósításának lehetőségeire nincs túl nagy repertoár), de még mindig jobb, mint az Árnyék nélkülben lévő szérum. Az ehhez kapcsolódó ijesztgetések viszont nagyon betalálnak – nem egy jelenet láttán pont olyan érzés foghat el bennünket, mintha egy láthatatlan kéz elkapná a torkunkat.
A főszereplőt alakító Elisabeth Mosst nagyon nagy dicséret illeti, hiszen amellett, hogy a jelenetek többségében értelemszerűen egyedül kellett alakítania, mindvégig hitelesen hozta a paranoiás és zavarodott exbarátnőt. A karakter szinte mindvégig ezen a síkon fut, a nyugodt énjét nem igazán ismerhetjük meg, de érthető módon a cselekményből adódóan erre nincs is nagyon alkalom.
A láthatatlan ember a hibáival és erényeivel együttvéve egy kifejezetten ötletes pszichológiai horror, amely ugyan nem reformálja meg a műfajt, de aki egy kis borzongásra vágyik, annak mindenképp érdemes adni neki egy esélyt.
(tt)
