Vicky Cristina Barcelona – Se velük, se nélküle

Bár ő a rendező, és a forgatókönyv is az ő agyából pattant papírra. A korábbi filmjeit nagyban jellemző terjengő, de édes, vagy épp cinikus fecsegés jellemezte, utóbb viszont harapósabb vizekre evezett. A londoni bázisú Match Point nagyon is megállta a helyét a krimik közt, az azt követő Füles viszont már inkább feledhető. Ami azonban még ezekre is részben jellemző, hogy a filmvásznat átáztatják a komplexusok, az ideges viselkedés és a süket fecsegés.

Európai „székhelyű” filmjeit új múzsája, Scarlet Johansson idomaira, és érzékiségére építi. A tehetséges színésznő azonban már rég túl van azon a bájos karakteren, amely őt az Elveszett jelentéssel nevessé tette, és sokszor teljesítménye még egy jeleneten belül is csak szinusz görbével írható le. Bájt bájolgás, szenvedélyt életunt mimika követ.

Scarlet Johansson alakítja Cristinát, aki barátnőjével, a katalán kultúrát boncoló Vickyvel (Rebecca Hall) Barcelonába érkezik. Vicky igazából Cristina nevelőanyja is lehetne, annyira különböző egyéniségek. Mindketten mást keresnek. Cristina bohém életre vágyik, kalandokkal, kötetlenséggel, Vickyt pedig már boldog aranyifjú várja otthon, hogy összeházasodjanak. Sorsuk egy „Y-hoz” hasonlít, mindkettejük ugyanis ugyanazon pasi, az egóbajnok Juan Antonio felé konvergál. Cristinának azonnal megtetszik a csapongó, de magabiztos festő, Vickynél azonban elsőre csak az arrogancia csapódik le, őt más úton lehet megközelíteni. Szép kis szerelmi háromszög formálódik, amikor is belép a képbe Maria Elena (Penelopé Cruz), aki valójában Juan Antonio mérgező lételeme. Érdekes tanulsága a filmnek, hogy épp azt az életformát vagyunk képtelenek folytatni, amelyre leginkább vágyunk.

Penelopé Cruz szikrázó Maria Elenaként, Oscar-díjat nyert vele, nem érdemtelenül, bár ha a férfi mellékszerepért Heath Ledgernek odaítélt szoborral összevetjük, egyértelmű, hogy melyik kikezdhetetlen. Scarlet Johanssont már nem minden helyzetben tudja helyettesíteni érzéki vonalai, csábító tekintete több helyen egy középsulis csitriével ér fel. Javier Bardem meggyőző művészmacsóként, de bádogbulldog termete nem kíván nagy átalakulást ehhez a szerephez.

Woody Allen mindig is nagy szakácsa volt a párkapcsolatoknak. Filmjeiben általában cinizmussal kezelte le a komplexusokat, a Vicky Cristina Barcelonában épp ez hiányzik. Foltokban van jelen a kedves irónia, érdekes a szerelni sokszög alakulása, viszont csak a sablonszerűvé zsugorodott kérdéseket próbálja megválaszolni.

Spanyolországi utazásra invitál, „képeslapokat küld” a katalán fővárosról, közben egy logikai légbuborékként egyensúlyoz az az elem, hogy a katalán kultúrát kutató Vicky említésre sem méltatja, hogy miért éppen spanyolul beszélnek a katalán öntudattal élő művészek.

Az élet hiábavalóságát könnyed humorral kezelő rendező most ezt is nélkülözi, Bardem filmbeli apját használja azonban szócsöveként, hogy beszóljon a társadalomnak, politikának, és ezt nagyon lezseren teszi. Személy szerint Pedro Almodóvarral készíttettem volna el a filmet, többszintű karaktereivel, sziporkázóbb kivitelezéssel. Aki kedveli Spanyolországot, annak kötelező, már a felejthetetlen, értágító filmzene miatt is. Akit viszont hidegen hagy, annak ez így csak egy tengerparti fagyizás.

Szilvási Tibi