1
Mickey Rourke pankrátorszerepben
Megosztás
A PANKRÁTOR – RECENZIÓ Vajon mit tudnak még felmutatni a nyolcvanas években virágkorukat élő harcosokról? Mickey Rourke rehabilitációja a Sin Cityvel elképesztően sikerült, de ha visszabújik saját izmába, attól azért lehet tartani. Hát még, hogy pankrátor és az emberi kapcsolatok? Jaj, csak azt ne!
Mivel azonban Darren Aronofsky kezében villog a karmesteri pálca, aki brutális, spirituális, szürreális darabjaival eddig mindig képes volt feltolni a vérnyomást, volt várakozás, nem is kicsi. Szerencsére nem egy Rocky-típusú,” igazságos oroszlán győzedelmeskedik a gonosz fekete párduc felett” történetmenettel táplált filmet látunk, épp ellenkezőleg. A szükséges fényes múltról csak a stáblista elején kapunk tájékoztatást, és a nagy visszatérést is csak lebegtetik előttünk. Persze a retrómánia Rocky-t is feltámasztotta, nem is akárhogy, de azért nem bánjuk, hogy Robert Downey Jr. és Stallone után már végre Mickey Rourke-ot is visszahozták az élők sorába.
Rourke a vén talicska, Randy „The Ram” Robinson bőrében látható, aki valamikor a ringbeli színház valóságos „Amerika Kapitánya” volt, mára azonban a róla készült játékbabán, a Nintendo-játékon és néhány hardcore-rajongón kívül csak egy roggyant lakókocsi és a sztriptízbárbeli kéjes esték maradtak számára. Nem sok, valljuk be. Széthullott család, leépített egzisztencia, hiába a felpumpált test, már csak híre és „Kosprés” nevű mutatványa tartja életben. Egyik meccsén ráadásul majdnem eldurran a szíve, és megmaradt egója is már csak léggömb lesz a varrógép mellett. Orvosai figyelmeztetésére felhagy egy időre a ketrecszínházzal, Cassidy, a sztriptíztáncosnő (Marisa Tomei pompás alakítása) pedig azt tanácsolja neki, keresse meg, és engesztelje ki elhagyott lányát (Evan Rachel Wood szintén kiváló megformálásában).
A bánatos hangulatot tökéletesen adagolják a sötétkék és fekete közti színárnyalatok, Aronofsky bátran mutat meg mindent. Néhol csontig hatol az irónia, például mikor Kos videójátékozik egy kissráccal, de egészében véve a pankrációs jelenetek, a felkészülés az öltözőben is mind maga a tömör gúny. Mickey Rourke arcán a nagyközelik most csodásan működnek, minden arcrezzenése gejzírt fakaszt, Marisa Tomei ugyancsak mellein és hátsóján kívül tehetségét is megvillantja. Evan Rachel Wood is passzol ebbe a lúzerháromszögbe, lepattant leszbikusként.
Akit hidegen hagy a pankráció, az tekintse axiómaként, amolyan sarokigazságként, hogy ebben valamit lehetett egykor szeretni, és inkább nézze a mű másik oldalát, van miben úszkálni. A nyitott befejezés pedig engedi, hogy a néző tovább gondolkodjon. Igaz, hogy teljes mértékben Mickey Rourke-ra épül a sztori, de csak így fiallhatott annyi díjat, amennyit. Az Oscart odaítélő Amerikai Filmakadémia előtt azért lehetett arra számítani, hogy olyan szerep kapja majd a szobrot, aki valamilyen szempontból „más” (Sean Penn a Milk című filmben meleg politikust alakít, párhuzam az afroamerikai Barack Obamával).
Darren Aronofsky alatt nem rezeg a kispad, eddig is eléggé különböző történetekhez nyúlt, de rendre kultuszfilmmé is varázsolta azokat. A Pí, a Rekviem egy álomért és A Forrás után pedig, ha nem is épp várt folytatása a sornak, de A pankrátor is kitapossa maga számára a kultközönséget. Hulk Hogan irigykedhet, mi pedig örülhetünk, hogy irigykedik.
Szilvási Tibi
