TörökFolyam, avagy Egy balkáni kisállam nyomorúsága

Egyfelől az Országos Atomenergia Hivatal hiánypótlásra szólította fel a Paks II. Zrt.-t, mert hiányosnak találta az atomerőmű dokumentációját. Az anyaghoz nincs hozzáférésünk, a szakmai részletekhez nem értünk, de annyit meg lehet állapítani, hogy ha egy állami hivatal nem engedélyezi (az előírt határidőre) a magyar uralmi elit egyik dédelgetett vállalkozását – akár a hivatal dacos ellenállásáról van szó, akár a hatalom visszakozásáról –, ott van valami súlyos veszély.

Másfelől Szijjártó Péter külgazdasági és külügyminiszter Aleksandar Vulin szerb belügyminiszterrel nyomás alá helyezte Kiskundorozsmán a szerb–magyar összekötő földgázvezetéket, ezzel lehetővé vált Magyarország csatlakozása „a délkelet-európai szállítási útvonalhoz".

Maradjunk az utóbbinál, azt nem borítja olyan masszív titokpáncél, mint a nukleáris projektet. Az ünnepélyes átadást akkorra időzítették, amikor hatályba lép a Gazprommal kötött új szerződés, aminek értelmében legalább 2031-ig, esetleg 2036-ig évi 4,5 milliárd köbméter földgáz érkezhet Magyarországra, Szijjártó bejelentése szerint a most lejáró, 1995-ben kötött szerződésben megadottnál „jóval kedvezőbb áron”.

Hogy mit jelent ez a kedvezőbb ár, azt nem tudhatjuk, mert az árképzés titok. Hagyatkozhatunk persze Szijjártó becsületszavára, ha ahhoz van kedvünk. A Gazproméra nem ajánlatos, már csak azért sem, mert az Ukrajnával kötött szerződést éppen ez alkalommal rúgta fel a határidő előtt egy évvel (erről később). Azonkívül a Gazprom, vagyis a Kreml a jelek szerint éppen most járult hozzá a szállítások fékezésével Nyugat-Európa energiaválságba döntéséhez, feltehetően azzal a céllal, hogy a heves ukrán és a felemás amerikai ellenkezés ne késleltesse túl sokáig a Nord Stream 2 gázvezeték üzembe helyezését (ott 2024-ben járna le az ukrán tranzitszerződés, amit az orosz vezetőség most felrúg).

Ismeretes, hogy üzleti ügyekben valóságos Róbert bácsi, de lehet – ugyan nem tudhatjuk –, hogy szerződés szerinti ár mai mércével valóban alacsony, és akkor politikai pórázként használják, amire bőven van példa a Szovjetunió, illetve az Oroszországi Föderáció és a csatlósállamok hosszú történetében. Más kérdés, hogy ez a 4,5 milliárd köbméter mire elég, tavaly ugyanis – az MTI szerint – 8,5 milliárd köbmétert vettünk a Gazpromtól. Hogy a különbözet hogyan és milyen áron kerül az országba, arról Szijjártó nem nyilatkozott.

A cél egyébként nem, akármit mond a miniszter úr, nem a magyar háztartások és ipar zökkenőmentes gázellátása, nem is a vevőnek (Magyarországnak) kedvező, tehát az eladónak (az orosz maffiaállamnak) kedvezőtlen ár rögzítése. Hanem Ukrajna megkerülése. Semmi más. Akkor is, ha Magyarországra – és Nyugat-Európába – Ukrajnán keresztül olcsóbb és egyszerűbb volna a gázszállítás, akkor is, ha ahhoz nem kellenének tízmillárd eurós beruházások. A lényeg, hogy a tranzitdíjat (ez jelenleg kb. 1,2 milliárd euró évente), ne Ukrajna kapja, és egyáltalán, ne legyen köze az orosz földgázhoz (vásárolni már rég nem vásárol ilyet).

(Lábjegyzet helyett: a híradások alatti kommentekben az az egyik vissza-visszatérő bölcsesség, hogy ez azért jó, mert „Ukrajna összevissza szórakozik Európa gázellátásával,most végre rend lesz”. Emögött annak a homályos emléke rejlik, hogy 2009-ben a Gazprom úgy óhajtotta megoldani az ukrán Naftogazzal kialakult fizetési vitát, hogy leállította az Ukrajnába irányuló gázszállítást. A Naftogaz ugyan szintén megérte a pénzét, de itt nem az ukránok tartották vissza a földgáz nagy részét Európától, hanem az oroszok nem engedték át Ukrajnába sem a helyben felhasznált, sem, jórészt, az Európába továbbított gázt. Ezt az orosz propagandának sikerült teljesen a Juscsenko-Timosenko-kormányzat nyakába varrni. A helyzet már csak azért sem ismétlődhetne meg, mert a Gazprom most elzárta az ukrajnai csapot.)

A magyar kormányzat és a média valamiért gondosan kerüli, hogy nevén nevezze a föntebb említett „délkelet-európai szállítási útvonalat”. Ez nem más, mint az angolosan TurkStreamnek (oroszul Tureckij Potok, törökül Türk Akımı) nevezett gázvezetékrendszer európai szárazföldi szakasza. Amikor még egyáltalán szóba került – elvétve – a honi közbeszédben, magyarul Török Áramlatnak nevezték, de ez a kormány új keletű mániája előtt volt, miszerint mi is „türkök” vagyunk (a turkológusok az oszmán-törökkel rokon eurázsiai nyelveket szintén töröknek mondják), az „áramlat” pedig nem biztos, hogy pontos fordítás a streamre vagy a potokra, úgyhogy talán jobb lenne a TörökFolyam.

A TurkStream tehát az oroszországi Krasznodar kraj egyik kikötővárosából indul, a Fekete-tenger alatt vezet Törökországba, ott van egy bulgáriai leágazása, majd Szerbián át halad észak felé. Az utolsó, rövidke magyarországi szakaszát adta át most Szijjártó. A kapacitása jóval kisebb, mint akár csak az új Nord Streamnek, viszont egy kicsit többe került. (2015-ben, miután Görögországban oroszbarát szélsőbal-szélsőjobb koalíció került hatalomra, a majdani Észak-Macedóniában pedig a bűnöző Gruevszki regnált rendületlenül, felvetődött a Tesla nevű nyugatabbi gázvezeték ötlete, de hamvába holt.)

Az érintett országok mindenesetre kevésbé súlyosak, mint az északiak Németországgal az élen, úgyhogy a megépítést nem kísérték hasonló politikai viharok, mint a Nord Stream 2-ét – viszonylagos csöndben lehetett lebonyolítani. Úgy fest, a nagyközönség tudatáig nem is jutott el.

Mindegy, örüljünk az eredménynek. A magyar kormányzat elvégezte a neki szánt feladatot, csatlakozott egy politikai célokat szolgáló, gazdaságilag magyar szempontból nem túl értelmes óriásberuházáshoz. A valódi célt, Ukrajna megkerülését, ami csakis orosz érdek, Szijjártónak sikerült külpolitikai durvulással eltakarnia. (Érdemes megnézni az ilyen témájú posztok alatt a kommenteket – micsoda primitív trianonista nacionalizmus szabadult el „Kárpátalja a miénk”-stílusban.)

Egyszóval gratulálok: Magyarország hivatalosan is a legészakibb Moszkva-függő balkáni állam lett.