Putyin tervez

A múlt évtized végén készült imázsvideók nyilván a szebbik arcát mutatják, és nem utalnak rá, hogy nincs messze a donbászi front, amely a város 2014. júniusi ukrán visszavétele után fagyott be – amit látunk, az egy normális, nyugodt, napfényes város képe. Télen családok tapossák a havat, nyáron gyerekek fürödnek a szökőkútban, gyárkémény füstöl (nem érezni, de hírhedten rossz a levegő), a panelház oldalán óriási murál: maciját magához ölelő kislány. Szörfösök és vitorlások a tengeren, a színház karácsonyi díszkivilágításban.

Mindez már nem létezik. Mariupol 2022 márciusában romváros lett, neve a háborús kegyetlenkedés szinonimája. Az oroszok körülzárták, nincs vezetékes víz, áram és fűtés, az élelmiszer- és víztartalékok kimerülőben, az ostromlók nem engedik be az ENSZ humanitárius konvojait. A lakóházak kilencven százaléka romokban, a szülőotthon és gyermekkórház szétlőve (a görög kormány ajánlotta fel az újjáépítését), a színház helyén kráter (az oroszok, rég ismerős tájékoztatási stratégiájuk jegyében, közölték, hogy az ukrán védők robbantották fel). Menekülési útvonal nincs, viszont úgy hírlik, hogy az ellenséges hadsereg a keze közé kerülő ukrán polgárok ezreit „szállítja” – pontosabb szóval deportálja – Oroszországba. Akik ott rekedtek, azok a halált várják.

Elemezhetnénk tárgyilagosan a polgári lakossággal, nőkkel, öregekkel, gyermekekkel, csecsemőkkel szemben alkalmazott brutalitás racionális és irracionális indítékait (nem véletlenül használtam az „alkalmaz” igét, mert nem hirtelen felindulásból követik el, hanem megfontolt számítással), de a cikk szempontjából fontosabb, hogy Mariupol és lakói ellen utoljára a német megszállók követtek el ilyen cselekményeket 1941 és 1943 között.

A párhuzam nem kerülte el Zelenszkij ukrán elnök figyelmét, amikor a „hős város” címmel tüntette ki Mariupolt a hasonló pusztítást elszenvedő Hosztomel, Harkiv, Herszon, Csernyihiv és a porig rombolt Donyec-medencei kisváros, Volnovaha mellett. Ezt az elnevezést először Sztálin generalisszimusz adományozta Leningrádnak, Sztálingrádnak, Odesszának és Szevasztopolnak 1945. május 1-én, a győzelem küszöbén, majd a hatvanas–nyolcvanas években még többen megkapták Minszktől Kijiven át Moszkváig.

Zelenszkij üzenete félreérthetetlen: azt teszitek velünk, amit a nácik tettek veletek.Mindezt akkor, amikor az orosz „különleges művelet” egyik fő célja és jelszava a „nácitlanítás”.

Itt kell megjegyezni, hogy akármit mond az orosz propaganda, Ukrajna azok között az európai országok között van, ahol viszonylag a leggyengébb az újfasizmus vagy az újnácizmus, a régiről nem is beszélve, és semmiféle befolyással nincs a kormányzásra. A nacionalizmus – ami főleg éppen azért erősebb, mint máshol a térségben, mert az ország ellen 2014 óta hadat visel az orosz nagyhatalom – nem összetévesztendő a nácizmussal.

Putyin azért lát ilyet Ukrajnában, mert ő vagy a célba vett nyilvánosság abban az orosz látomásvilágban él, ahol az ellenség per definitionem náci. De Mariupol sorsa és Zelenszkij gesztusa egy nagyobb összefüggésre is rávilágít.

Amikor Hitler – katonai és gazdasági erejét túlbecsülve – megindította a történelem legborzalmasabb háborúját, nyugaton Versailles megaláztatásáért akart bosszút állni, keleten „életteret”, germánokkal betelepíthető, elnémetesíthető, termékeny síkságokat akart meghódítani. A háború végén a harmadik német birodalom lett volna Európa és – Japánnal szövetségben – a világ ura.

1939-ben Hitler nem számolt azzal, hogy Németország harctéren szembekerülhet az 1918 vége óta izolacionista politikát folytató, ráadásul egészen kicsiny hadsereget fenntartó Egyesült Államokkal; a Szovjetuniót pedig a nyugati villámháborúk tempójában próbálta lerohanni.

Rosszul számolt, egyik célja sem valósult meg, ellenben a világ gyökeresen megváltozott: Németország megszűnt katonai nagyhatalom, sőt egységes állam lenni, Európa többé nem volt a katonai konfliktusok fő színtere, s két Nyugat-Európán kívüli ország, az Egyesült Államok és a Szovjetunió szembenállása határozta meg a világpolitikát. (Ezt különben Sztálin sem így képzelte a háború előtt, ő akkor a Brit Birodalmat hitte a legveszélyesebb ellenségnek, ami aztán szintén megszűnt létezni.)

1945-ben tehát egy tökéletesen más céllal megkezdett, kíméletlen háború eredményeként új, biztonságosabb világrend jött létre.

Oroszország közben – az 1939-es Hitler–Sztálin-paktummal, Jaltával, majd a II. világháborúban, sztálini szóhasználat szerint a Nagy Honvédő Háborúban a nácik fölött aratott teljes katonai győzelemmel – birodalmi történetének csúcsára ért.

Nemcsak az 1917–20-ban elveszített területek egy részét szerezte vissza, de nyugaton (Königsberg, Kárpátalja, Galícia, Bukovina) és keleten (az egész Kuril-szigetsor) olyanokat is, amelyek soha nem voltak a cári birodalom részei. Sérthetetlen befolyási övezetévé nyilváníthatta Közép-Európa és a Kelet-Balkán számos országát, ellenőrizhette kül-, bel-, védelmi és gazdaságpolitikájukat. És túllépve a cárok becsvágyán európai hatalomból globális hatalom lett, „barátokat'” és vazallusokat gyűjtve három világrészen.

1989–91-ben hosszú átmeneti korszak kezdődött. A hidegháborúban elszenvedett vereség Versailles-hoz hasonló megaláztatást hozott Oroszországnak (a jellege volt többé-kevésbé hasonló; a mértékét természetesen nem lehet összevetni).

Felbomlott a cári államot föderatív formában folytató Szovjetunió. Elveszett az európai befolyási övezet a beavatkozás jogával együtt, és meg kellett válni az Európán kívüli csatlósoktól. Szuperhatalomból periférikus, korlátozott hatalommá zsugorodott.

Ami legalább ennyire fájdalmas volt: Oroszország nem tekinthetett többé úgy magára, mint aki – Hitler legyőzőjeként – szükségképpen mindenben a történelmi Jót testesíti meg, már belső berendezkedésében is. Vállalnia kellett a nyugati liberális képviseleti demokrácia és a nyugati kapitalizmus formáit mint díszleteket. Önjelölt és viszaigazolt példaképből rossz tanuló lett.

Másfelől Oroszország – a Szovjetunió (jog)utódjaként – megtartott valamennyit a szuperhatalmi lét összetevőiből. A világháborús győzelem okán a Biztonsági Tanács állandó tagja maradt, így meg tudja vétózni a támadó háborúi miatti esetleges fellépést; a budapesti memorandumnak köszönhetően megőrizte a teljes szovjet nukleáris ütőerőt; titkosszolgálatainak információs tőkéje és szakmai tudása érintetlen maradt, sőt gyarapodott; és természeti kincsei, főként a földgáz révén több európai országra is politikai befolyást gyakorolhat. A május 9-i díszszemléken – bár ezt csak a szovjet érdekszférában nevezték meg a győzelem napjaként – a legutóbbi időkig illett megjelenniük a külföldi politikai méltóságoknak.

Most ért véget a három évtizedes átmeneti korszak, a kör bezárult. Most Putyin volt az, aki rosszul mérte föl a katonai és gazdasági erejét, és irreális célokért – a birodalom részleges visszaállításért – indított támadó háborút Ukrajna ellen. Most Oroszország az agresszor, és bárhogyan visítozik állami propagandája a donbászi „ukrán népirtásról” – fekete abszurd, de a magyar kommentkultúrát nézve nem eredménytelen –, most ő követi el Mariupolban és másutt azokat a háborús és emberiesség elleni bűntetteket, amiket 1945 óta a náci Németország megkülönböztető jegyének állított be.

A II. világháború utáni világrend mindenben az ellenkezője volt annak, amiért Hitler a háborút megindította. Hogy a mostani háborúra mi következik, azt nem lehet megjósolni, túl sok a kiszámíthatatlan tényező. De az már biztos, hogy nem az lesz a vége, amiért Putyin megindította: Ukrajnát nem lehet visszaterelni egy rekonstruált Szovjetunióba, főleg nem azután, amit az oroszok műveltek Mariupollal, Harkivval, Volnovahával. Így működik a történelem.

Az ukránok a Nyugatért harcolnak, ebben a háborúban mellettük kell állni.

A szerző az Élet és Irodalom (Budapest) rovatvezetője.