Halálos iramban 10.: Féktelen hajsza egy világban, ahol minden lehetséges

A Halálos iramban mint franchise annak idején inkább bűnügyi akció-thrillerként indult, amelyben elsősorban az akciózásokon és az utcai versenyeken volt a fő hangsúly, az egésznek pedig volt egy földhözragadt, logikus kerete. Mára mindebből már csak az akciózás maradt, ahogy jöttek az újabb és újabb részek, fokozatosan letértünk a realitás talajáról, és az vált lényegessé, hogy az előzőeknél minél látványosabbat, minél abszurdabbat produkáljanak. Ebből a szempontból a kilencedik rész abszolút csúcsra járatta a kreténséget (emlékszünk még az űrutazós jelenetre?), de a most megjelent folytatásnak sem kell a szomszédba mennie az őrültségekért.

Dominic boldogan éli életét, hiszen végre nyugodtan foglakozhat gyerekével, és alkalom adtán népes családjával is megtarthatja a már hagyományosnak mondható grillpartikat. Minden idilli, minden klafa, mígnem egy nap feltűnik Dante, aki egy múltbéli sérelmet akar megtorolni hősünkön és szerettein, de nem elégszik meg a bosszúval, szenvedni akarja látni Domot.

Egy Halálos iramban-filmet kétféleképpen nézhetünk végig. Alapjáraton mindkét esetben úgy ülünk be a moziba, hogy tudjuk, mire számítsunk a filmtől, viszont van az a fajta néző, aki a „kapcsold ki az agyad, és csak élvezd“ elvét vallva megkapja a várt dózist, és elégedetten nyugtázza a látottakat, illetve van a másik véglet, amely – bár tudja, hogy nem sok esély van rá – reménykedik némi minőségi történetvezetésben, kellemes humorban és logikus megoldásokban. Ők általában csalódottan távoznak a moziból, és a Halálos iramban 10. részét látva is kijelenthetjük, hogy imáik ezúttal sem hallgattattak meg.

A történetben ugyan van potenciál, de a számos logikai bukfenc és következetlenség úgy szabdalja szét, mint hülye gyerek az ábécéskönyvet. Azt már megszokhattuk, hogy hőseinkre nem hat a gravitáció és a fizika törvénye, így meg sem lepődünk az olyan jeleneteken, mint amikor Dom egy repülőből alászállva kocsijával ripityára zúz két járművet, miközben az övén egy karcolás sem esik, majd zsinóron rángatva két helikopterrel is elbánik, végül pedig fél kézzel talpra állít egy autót. A 10. résznél ezeket látván már valahogy nem fog el bennünket a látványorgia okozta gyönyör, csupán egy „hát persze…“ szalad ki a szánkon. Sorolhatnánk még a példákat, de minek: tudjuk, hogy hőseink sérthetetlenek, az utolsó pillanatban mindig elkapja egyik a másikat, autójuk mindig kerékre pottyan, akár macska a lábára. Valóban, mintha a forgatókönyv egy nyolcéves gyerek fejéből pattant volna ki. És akkor még nem beszéltünk az időbeli baklövésekről. Amíg az egyik csapatnak szinte az egész film játékidejébe telik eljutni egyik pontból a másikba, addig másnak csupán néhány pillanat kell ahhoz, hogy Brazília után Portugáliában tűnjön fel. Kicsi a világ, olyannyira, hogy itt szinte mindenki ismer mindenkit, mindenki valakinek a valakije, és ha már úgy tűnik, hogy hőseinken valóban kifogtak a történések, mindig van valaki, aki előáll azzal, hogy „ismerek valakit, aki segíthet“. Milyen szép nagy ez a család, nem igaz?

Mindezek fényében még működhetne is a dolog, ha nemcsak a film, de az egész franchise nem próbálná magát halálosan komolyan venni. Továbbra is sulykolja a család fontosságát, miközben ennek szócsöve, az összetartásról és megbecsülésről bölcsességeket szóró Dom kis híján kézrátétellel téríti meg és állítja maga mellé legádázabb ellenségeit is. Emellett az sem tesz jót a franchise-nak, hogy semmibe veszi a drámafaktort. Érthető, hogy a nosztalgia és a régi szereplők vonzzák a nézőket, de olyan módon rángatja vissza hőseinket a halálból, hogy lassan már senki eltávozását nem vehetjük komolyan. Nem mellesleg ezúttal valahogy a humor sem működik. A film bohócának kikiáltott Tyrese Gibson poénlöketeiből szinte már csak minden második ér célba, és ezen még hű társa, Ludacris is alig-alig tud segíteni. Ellenben a Dantét alakító Jason Momoa valami elképesztőt produkál. Végre nem egy pengeajkú, halálkomoly főgonoszt kapunk, akit csak a világuralom érdekel, hanem egy igazi őrültet, aki valóban örömét leli abban, ha mások érzelmeivel játszhat. Ripacskodása és karakán megjelenése csak hab a tortán, ugyanakkor nem kizárt, hogy megosztó személyiséggé válik a nézők körében. Az viszont kétségtelen, hogy Momoa lubickol a ráosztott szerepben.

De ne feledkezzünk meg arról a személyről se, aki mára eggyé vált a Halálos iramban márkanévvel. Paul Walker halála óta Vin Diesel egyedül viszi a hátán a franchise-t, és olyannyira a szívén viseli, hogy kész kreatív ötletekkel is előállni (ezért is hagyta ott a rendezői széket Justin Lin), vagy akár érzelmi zsarolást bevetni a Szikla, Dwayne Johnson visszacsábítására. A 10. rész Dom Torettója semmit sem változott: ugyanazzal a bárgyú, kifejezéstelen arccal húzza végig a több mint kétórás játékidőt, mint amit az előzőekben megszokhattunk tőle.

A film rengeteg karaktert vonultat fel, akiket többek közt olyan színészek testesítenek meg, mint Michelle Rodriguez, John Cena, Helen Mirren, Brie Larson, Charlize Theron vagy Scott Eastwood, de nehezen tudja őket összefogni. Ezért is igyekszik őket több cselekményszálon mozgatni, ezzel viszont csak azt éri el, hogy sokan csak díszletként vannak jelen, a cselekményhez pedig egyáltalán nem tesznek hozzá.

De, hogy pozitívumokat is említsek: az iramra ezúttal sem lehet panasz, már az első percben belecsapunk a lecsóba, onnantól kezdve pedig nincs megállás. Repülnek a pofonok, na meg az autók, és ahol hőseink felbukkannak, ott szinte a fél világ romba dől. A cliffhangeres zárás pedig gondoskodik róla, hogy legyen min izgulni a folytatásig.

Egy szó mint száz, a Halálos iramban 10. már csak abból a szempontból is jobb film lett, mint az előző rész, hogy nem akarta feltétlenül túlszárnyalni az ott látottakat, de azért hű maradt stílusához, és futószalagon ontja az őrültebbnél őrültebb akciózásokat, amelyek láttán van, aki a fejét foghatja, míg más elalélhat a gyönyörtől.

(tt)