Oppenheimer: A világok pusztítója

Minden bizonnyal senkinek sem kell bemutatni Christopher Nolan munkásságát. Amellett, hogy magáénak tudhatja a Sötét lovag-trilógiát, számos olyan művet jegyzett a múltban, ami máig hatalmas népszerűségnek örvend, kezdve a Mementótól és A tökéletes trükktől az Eredeten és a Csillagok közöttön át a Dunkirkig és a Tenetig. Mind olyan mű, amely valamilyen formában eltér a klasszikus filmektől, akár megvalósításban, akár cselekményvezetésben, és egyúttal morzsákat hintenek el, amiket az emberek évek múltán is elkezdenek boncolgatni, fejtegetni – lásd legújabban az Eredet befejezését.

Nolan egyszer már elővette a háború témáját, és ezúttal is hasonló vizekre evezett, viszont teljesen más megközelítést alkalmazott. Az emberiség egyik mérföldköveként emlegetik az atombomba megalkotását, valamint első és utolsó bevetését, ami a második világháború egyik legborzalmasabb velejárója, és annak idején sokkolta és alapjaiban változtatta meg a világot. A pokoli találmány egy bizonyos J. Robert Oppenheimer nevéhez fűződik, aki kora egyik legzseniálisabb elméi közé tartozott, mindazonáltal ő sem volt hibátlan, a pusztító fegyver következményeivel pedig talán sosem volt képes megbirkózni.

A második világháború témája filmes szempontból kimeríthetetlen tárháznak tűnik, hiszen számos olyan pillanatot, mozzanatot foglal magába, ami alapul szolgálhat, a Manhattan-terv pedig máig érintetlen terület volt. Christopher Nolan filmje egy kőkemény életrajzi mű, ami sokak számára nehezen fogyasztható lehet. Talán nem árulok el meglepetést azzal, hogy a cselekmény nem lineárisan folyik, hanem kvázi dokumentarista módon, az időben való előre- és visszaugrálással, olykor bármiféle logikai kapocs nélkül nyerhetünk betekintést Oppenheimer életének főbb mozzanataiba, amik ugyanakkor rendkívül precízen kidolgozottak.

Azt már korábban is tapasztalhattuk, hogy Nolan sajátos szabályokat követ a filmkészítésben, legújabb művére viszont ez hatványozottan igaz. A rendező jószerével fittyet hány a konvenciókra, úgy rakta össze művét, ahogy ő azt jónak látja, nem törődve azzal, hogy a cselekmény követ-e bármiféle logikát, illetve a néző kap-e bármiféle összképet. Korábbi filmjeihez képest ezúttal egyáltalán nem képez fontos elemet a klasszikus értelemben vett szórakoztatás. Az Oppenheimer egy tömény alkotás, amely 90 százalékában száraz dialógusokra épít, rengeteg névvel. Noha egy bizonyos szinten képet kapunk a körülményekről, jelen esetben előnyünkre szolgál, ha rendelkezünk némi háttérismerettel a témáról. Ezen a ponton megemlíthetjük, hogy a film célja nem kifejezetten az, hogy megismertesse a nézőt a történelemmel, mint ahogy azt általában az ilyen jellegű alkotások teszik. Maga a cselekmény olykor annyira kusza – egyik pillanatban még Los Alamosban járunk, majd hirtelen egy irodahelyiségben találjuk magunkat egy rögtönzött bíróság előtt –, hogy valóban próbára teszi az embert, majd beleveszve a szüntelen párbeszédekbe és történelmi utalásokba megeshet, hogy hiába is próbálunk odafigyelni, bizony elveszíthetjük azt a bizonyos fonalat.

Akkor mégis mitől lenyűgöző az Oppenheimer? Kétségtelen, hogy a film fő célja a hangulat/feszültségteremtés, amit zseniálisan végre is hajt, méghozzá két fronton: a bomba felrobbantásáig vezető úton, valamint az ezt követő vívódásban a címszereplő részéről. Már a film eleji felvillanások, rövid bevágások a főhős képzelgéseiben megadják az alaphangot, majd ahogy haladunk előre a cselekményben – a maga Nolan-féle módjában –, ízelítőt kapunk a kor valódi szelleméből, a feszültség egyre fokozódik, a visszafelé pörgő számláló láttán pedig arányosan emelkedik a pulzusszám, mígnem bekövetkezik az, amiért a tudósok a filmben dolgoztak, illetve a nézők a moziterembe beültek. Oppenheimer tudta, mire vállalkozik: létrehozni valamit, ami amellett, hogy véget vet a második világháborúnak, az újabbak kialakulását is megakadályozza. Ahogy fogalmazott, ő lett a világok pusztítója, de találmányának súlyát csak ezután kezdte valójában felfogni. A tudós, bár próbálja ünnepelni a sikert, valójában nehezen tudja elviselni a vállait nyomó terhet, és ezen az sem segít, hogy a tudtára adják – a következményekért nem azt veszik majd elő, aki a bombát készítette, hanem aki ledobta. A film remekül, olykor megrázó kép- és hanghatásokkal érzékelteti Oppenheimer vívódását, ahogyan azt is, hogy mennyire nem volt hibátlan: hírhedt volt a nőügyeiről, politikailag pedig könnyen befolyásolható, ami miatt az ellehetetlenítésére is próbát tettek.

Az összképet a rendkívül gyönyörű képvilág és vágás teszi teljessé, ami párosul Ludwig Göransson erős zenei munkájával – olykor csak a háttérben suttog, majd zúg, kattog és vibrál, hogy aztán egy pillanatnyi csendet követően megdolgoztassa a dobhártyát. Egy biztos, a kívánt feszültséget és drámaiságot egyértelműen sikerült vele elérni. Viszont mindez mit sem érne a kiváló színészi alakítások nélkül. Talán nem könnyelműség azt állítani, hogy a főszereplőt megformáló Cilian Murphy élete legjobb formáját hozza. Egyedül is elviszi a hátán a filmet, hát még, ha olyan világhírű színészek vannak a segítségre, mint Emily Blunt, Matt Damon, Robert Downey Jr. és Florence Pugh, miközben Rami Malek, Kenneth Branagh és Gary Oldman csak epizódszereplőként teszi hozzá a magáét.

Egy szó, mint száz, az Oppenheimer nem egy olyan film, amit érdemes lenne az első randira tartogatni. Egy rendkívül száraz és tömény, ugyanakkor művészileg világszínvonalú életrajzi drámáról van szó, amelyben, tekintettel a jelenlegi világhelyzetre, Nolan vészjósló üzenetet hintett el, és kétségkívül célba is ér.

(tt)