Megosztás
Mindennemű színpadiasság, emelkedettség nélkül létrehozni egy vámpírfilmet, kihangsúlyozva a gyermeki változó kor lényegét, a visszatérést a burokba, és az oda való belépés szigorú szabályainak körülírása. Ez kölcsönöz igazán kellemes utóízt az Engedj be! című svéd remekműnek.
Oskar (Kari Hedebrant) egy 12 éves kisfiú, szülei elváltak, osztálytársai malackának csúfolják és ahol csak tehetik, kiszúrnak vele. Első jelenetében egy kisfiús, erőfitogtató akciószkeccset próbál el saját sötét szobájában. Egyedül. Eli (Lina Leandersson) egy „többé-kevésbé” 12 éves lány (vagy mi), az apai (vagy inkább hű szolga?) szerepet betöltő Hakannal él együtt, kartonpapírral borított ablakok mögött.
Magányukhoz pompásan asszisztál az északi tél, a nap nagy részében sötét van, valamint a nagyváros egy külső lakótelepe, depresszív környezet, sivár parkok, rideg mászókák és emberek. Mindketten a társadalomból kirívó, különleges lények. Oskar csak 12 éves, de fejben már évtizednyi tapasztalat van mögötte. A rendező nem próbálja szájba rágni, hogy a mutálás előtti korban lévő csöppnyi szőke legényt mi is tessékelte a peremvidékre, mindkét szülővel van pozitív és negatív élménye is. Inkább az érződik, hogy a mikrokörnyezetéből érkező „zárójelek” miatt magányos. Eli hasonló jellem, egy 12 éves testébe zárt idős hölgy. Ő létszükséglete miatt nem tartozhat a Barbie-babákat operáló elithez. Nevelője teljes természetességgel, rutinszerűen megy ki a panelházak közti parkba, kábít el egy fiatalt, hogy azt fejjel lefelé fellógatva egy fára kicsurgassa annak vérét. Mintha csak horgászni indult volna, és halat pucolna.
A két fiatal egymásra találása is jelzésértékű: a magányosok társasjátéka hozza őket össze, egy Rubik-kocka. Lakásuk egymás mellett van, és a papírvékony falon keresztül a Morse-jelek segítségével engedik át a másikat. Mindkettejüknek a másikra van szüksége a teljességhez, éppen ezért Oskarnak viszonylag könnyű túltenni magát a megdöbbenésen, hogy Eli vámpír, fordítva pedig Elinek azon, hogy Oskar nem kaja.
John Ajvide Lindquist 2004-es sikerkönyvének vászonra álmodásához pompás legyet fogott. Tomas Alfredson bár már jócskán benne van a korba, mindezidáig nemzetközi hírnevet nem igazán sikerült szereznie. Lindquist írta a forgatókönyvet, némileg érthetetlen, hogy miért hagyta ki például Eli nemére vonatkozó utalásokat, amelyek a könyvben állítólag nagyobb hangsúlyt kapnak. Ennek ellenére nem érzünk hiányt. Nyilván némileg párhuzamba hozható a történet az Alkonyat (Twilight) című topronggyal, de a naturalista, néhol perverz felé hajló ábrázolás művészileg jócskán kiemeli a bestseller-céllal gyártott társától. A klasszikus vámpírfilmek között pedig az teszi egyedülállóvá, hogy hiányzik az a gótikus környezet, amibe a vérfarkasok zárják magukat, nincsenek égbeszökő pátosszal átitatott tanítómesék, és öncélú, vagy épp művies vérfröcskölések. Nem látni Eli kinyúló tépőfogait, inkább hanghatásokkal igyekeznek éreztetni, sokkal inkább életszerű módon a ragadozóvá változását adott pillanatban. Nincs fokhagyma, sem szentelt víz, a vámpírokat övező mítosz lemeiből viszont egy olyant ragad elő, amit eddig még nem igazán dolgoztak fel, itt viszont csontig hatol. Épp a film címe az.
Ha csak margóra is, de muszáj megemlíteni, hogy az operatőr Hoyte Van Hoytema mennyire jó barátságban van fényekkel és árnyékokkal. Tisztában van a rendezői instrukciókkal, mindig annyi képi információt láttat, amennyire a nézőnek szüksége van. Néha amolyan „Hol van Waldo?” logikával kell meglátnunk a háttérben a történet követéséhez szükséges szegletet. Mozgatja az érzékeket, a film szinte szagot áraszt, emellett szinte tapintható a téli környezet.
Sallangmentes, tökéletes atmoszférát teremtő film az Engedj be!, a My Girl és az Interjú a vámpírral című amerikai szirupos klasszikusok csupaszra borotvált észak-európai egyvelege.
-sztb