Megosztás
Adott egy amerikai erotikus tévéműsor, amely különféle amatőr szexvideókat mutat be, a videóbejátszások közti szünetekben pedig egy kacér szőke hölgyemény utcai járókelőket faggat szexuális szokásaikról. Vannak köztük kigyúrt palik, mosolygós cicababák, első pillantásra szégyenlősnek tűnő, majd őszintén megnyíló párok, a lényeg, hogy az adásba olyanok kerüljenek, akik gátlások nélkül beszélnek a szexről, pontosabban, mert így inkább illik a műsor jellegéhez: a baszásról.
Azt kérdezi például a műsorvezető hölgy az alanyoktól, nem kevés rájátszással persze, hiszen épp műszakon kívüli pornószínésznő szerepét játssza maga is, szoktak-e sikítozni kefélés közben (are you a screamer?); s a járókelőknek, akik természetesen vérbeli sikítozók, rögtönözniük is kell, be kell mutatniuk, azokkal a szavakkal, amelyekkel a műsorvezető hölgy készségesen a segítségükre siet: basszál még, basszál erősebben stb. S míg az amatőr szexvideóknál kitakarják a nemi szerveket, a legdurvább vulgarizmusok gond nélkül elhangozhatnak a műsorban. Így aztán a műsor, bármennyire is uralják a hétköznapi kispolgári beidegződések, tulajdonképpen nyelvápolói munkát végez. Nem a vulgarizmusok fennhangon való kimondásának élvezetéről van itt szó egyedül, hanem az adott szavak konkrét jelentésének megőrzéséről: a baszás ebben a műsorban végre tényleg baszás.
Megfigyelhetjük, hogy az egyes vulgarizmusok miként szelídülnek meg a hétköznapi nyelvhasználat közben: a „cseszni” ige használatán ma tulajdonképpen nem botránkozik meg senki, hangozzék el hatéves kisgyerek vagy a szentbeszédét tartó plébános szájából; az utóbbi időben nagy karriert futott be a „kúrni” ige is (pontosabban egy igekötős változata) a híres-hírhedt „őszödi beszéd” folyományaképpen. Ezek a szavak, eredeti jelentéstartalmuktól elszakadva, puszta szitokszóvá „enyhülnek”, amivel kétségkívül veszítenek valamit eredeti varázsukból. Vegyük pl. a „fasz” szót, amelyet két értelemben használhatunk: amikor nem a férfi nemi szerv megnevezéséről van szó, hanem átvitt értelmű szitokszóként érvényesül, a „fasz” kifejezés a másikkal szembeni rokonszenv hiányára, esetleg a másik mentális hiányosságaira utalhat. Mindazonáltal a „fasz” szitokszóként való használatakor a megjelölt személyt tulajdonképpen egy nagy pucér hímvesszőként képzeljük el, a gúnyolódás tehát a kispolgári szeméremnek a nyitott sliccen kilógó fütykössel szembeni megbotránkozásának érzéséből táplálkozik.
Az egyik legkiemelkedőbb kortárs magyar prózaíró, Nádas Péter tulajdonképpen hasonló kísérletet végez a Párhuzamos történetek című háromkötetes regényében, mint az amerikai erotikus tévéműsor készítői. A szerző a regényben mindvégig következetesen a „fasz” szót használja a férfi nemi szerv, illetve a „pina” szót a női nemi szerv megnevezésére, amivel tulajdonképpen vissza szándékozik adni ezeknek a szavaknak a valóságát. Érvényes emellett, hogy a „fasz” és a „pina” a nemi szerveknek a magyar köznyelvben használt legkézenfekvőbb nem tudományos megjelölése. Nádas Péter tudatában van annak, amit az amerikai erotikus tévéműsor készítői valószínűleg csak ösztönösen sejtenek, azaz, hogy a vulgarizmusok tulajdonképpen nem is vulgarizmusok, hanem a nyelv fontos és teljes jogú összetevői, s a vulgáris használattal tulajdonképpen e szavak valódi jelentéséből „lopunk” valamennyit az átvitt értelmű jelentés részére.
Megeshet azonban, hogy a szavak valódi jelentése egyszer csak elhalványul, elsikkad a vulgáris jelentés mellett. Ilyenkor a folyamat a visszájára fordul: a szónak mint vulgarizmusnak is megrendül addigi hitele. Így lehet, hogy amíg pl. az „átok” fogalma a hétköznapokban „valóságos” jelentéssel bírt a társadalomban elevenen élő babonásság folytán, addig az „átkozott” kifejezés kíméletlen, durva vulgarizmusnak számított; ma, mikor az „átok” fogalma tulajdonképpen érvényét vesztette a társadalmi kommunikációban, az „átkozott” kifejezés nem számít többé bődületes szitoknak. Mikor tehát az erotikus műsorban a baszás baszás, a fasz fasz, a pina pedig minden további nélkül pina, ezzel a műsor hozzájárul ezen kifejezések hitelének megőrzéséhez, mielőtt még más váltaná fel őket. S ezzel az ízes, élvezetes káromkodás gyönyöre is megmarad. Mert, ahogy Gelléri Andor Endre, a huszadik század első felének egyik legjelesebb magyar novellistája írta: „…ha nemcsak a fülével hallja, hanem a szemével is nézi valaki a káromkodást, rájön, hogy az ajkakon kiömlő dézsányi moslék: öröm, s a legcifrább káromkodásban annyi béke utazik, akár egy álomban.”