Megosztás
Tom Hooper: A király beszéde
Windsor-alapító V. György, a király. VIII. Eduárd, a szeszélyes király. Dadogó VI. György, a király! – a Bëlga után szabadon…
Bevallom utána kellett néznem, kicsoda is Tom Hooper, a film rendezője. Két éve rendezett egy retrós focifilmet, Az elátkozott Leeds United címmel. Ez két okból is hasonlít A király beszédére. Először is abban, hogy a középpontba egy kevésbé hangsúlyozott, de létező figurát állít (Brian Clough), ez esetben egy focicsapat történetéből, aki a hetvenes évek leedsi sikertörténetéért felelős Don Revie-t követi az edzői trónon. A király beszéde esetében pedig VI. György a központi szereplő, aki a jelenlegi uralkodó, II. Erzsébet édesapja.
Másrészt azért hasonlít a kettő, mert az egyik valódi, a másik pedig átvitt értelemben sportfilm. A király beszédének felépítése hasonlít a bokszfilmekére, ahol is a jó edző kiképzi tanítványát, aki a végső megmérettetésen gátlásait leküzdve diadalmaskodik, és egy egész nemzet ünnepli.
A VI. György néven megkoronázott Albert York-i herceg (Colin Firth) végső ellenfele azonban saját beszédhibája. A film elején azonosulhatunk vele, mennyire gáz hercegnek lenni egy ilyen defekttel, mikor a Brit Birodalmi Kiállítást a rádió felemelkedésének időszakában gyakorlatilag a fél világ előtt kell megnyitni. Besülnek az izmok, a nyelv feltapad a szájpadlásra, miközben milliók árgus szeme és füle táplálja tovább a lámpalázat.
Az ő vesszőfutásáról szól a film, arról, ahogy a királyi udvar szaktekintélyeit meghazudtolva a pórnép tanulatlan logopédusa, Lionel Logue (még a bulvár aranykora előtt) a zárt ajtók mögött egy szintre tereli önmagát a komplexusos királyjelölttel. Rámutat, hogy a kimért királyi család mellékvágányon poroszkáló sarjának gátlásai lelki eredetűek, és csak azzal tud segíteni rajta, ha kibeszéli azokat magából. A háttérben a trónörökös, majd alig egy évig uralkodó Edward bátyja szeszélyei, a család magas szintű elvárásai, és a 30-as évek ismét forró Európája tovább növelik a kereszt súlyát.
Manapság már nehéz újat alkotni nagy ívű történelmi eposzokkal, ezért is kezdenek előtérbe kerülni személyesebb királydrámák. A mozi a történelmi személyiségeket visszainvitálja a „földre”, és betekintést enged az uralkodói pszichébe. Lecsupaszítva pedig egy átlagember is könnyebben azonosul a felsőbb osztállyal.
A kamera mögötti szférából David Seidler eredeti forgatókönyvét is ki kell emelni, elsősorban a frappáns párbeszédei, fanyar, kimért angol iróniája okán, amely elsősorban a Logue (Geoffrey Rush) otthonában játszódó jeleneteket teszi emlékezetessé. Másrészt pedig Danny Cohen operatőr munkáját, aki atmoszférikus, nosztalgikus hangulatot teremt gyönyörű matt, barnás-szürkés képeivel a nyirkos Angliában.
A színészek közül mindenki lubickol szerepében. Helena Bonham Carter hűvös eleganciával, precízen formálta meg Albert feleségét, Geoffrey Rush és Colin Firth kettőse pedig sziporkázó jutalomjáték. Colin Firth arcán gyakran egyensúlyoz a kamera, hogy szemléltesse a dadogástól arcára kiülő félelmeket, de nincs túljátszott epizódja az alkotásnak. Másrészt a finom irónia elhárítja a felemelkedés-történeteknél megszokott pátoszt és giccset.
Az atmoszférához hozzátartozik az is, hogy Hitler hatalomra kerülésével Anglia kezdeti bizalma megszűnik, és az embereken eluralkodik a félelem, ilyenkor pedig egy erős felsőbb hatalom támaszát keresik. De mindez csak a sorok között motoszkál a kellő hangulatbefolyásoló erővel, a hangsúlyosabb, hogy mindez hogyan csapódik le a Buckingham palota falai között. Ilyen értelemben A király beszéde a négy évvel ezelőtti Helen Miren-film (A királynő) testvérdarabja. Tom Hooper pompásan szabja az arányokat, és kiváló szemszöget választ. Filmje minden elemével a főbb Oscar-díjakért kiált, és bár nem emelkedik ki az idei nagyon erős mezőnyből, az Akadémia „receptkönyve” szerint készült, és az lenne a meglepetés, ha nem ez lenne a befutó.
-sztb