1
3gqhnf7dgkf40oqwkqfl1efi8wtcocatwivng3hr
Megosztás
Manapság nem túl gyakori, hogy Hollywood egy hamisítatlan sci-fivel örvendeztet meg bennünket (most felejtsük el a B, C, D... kategóriás filmeket), éppen ezért nagy reménységekkel tölthette el az embert, amikor megtudta, hogy Brad Pitt űrutazásra invitál bennünket. Megnéztük az Ad Astra – Út a csillagokba című filmet!
A 2015-ös Mentőexpedíció, valamint az egy évvel korábbi Csillagok között óta nem igen adott értékelhető sci-fi mozit az Álomgyár, de ezt a rossz sorozatot most megtörte az Ad Astra, amely bár nem azt nyújtotta, amire előzetesen számíthattunk, mégis a maga műfajában nem egy elhanyagolandó darabnak számít.
Az emberiséget a kihalás fenyegeti, a veszély pedig ezúttal is az űrből érkezik. Roy McBride asztronautát bízzák meg, hogy járjon a dolog végére, amelyhez – mint kiderült – évekkel korábban eltűnt édesapjának is köze van…
Először is jegyezzük meg, hogy az Ad Astra előzetese csúnyán átverte a nézőt, aki a látottak alapján egy pörgős, ízig-vérig akciódús sci-fi mozira számíthatott. Nos, a filmnek szinte az összes pörgős jelenetét ellőtték a trailerben, így a kétórás játékidőből maradt kb. másfél óra, ami már inkább drámai hangvételt ütött meg. Ennek ellenére megbocsájtható „bűnnek“ tekinthetjük ezt a kis csalást, hiszen az Ad Astra egyáltalán nem utolsó sci-fi drámaként.
A film melankolikus hangvétele kihat és megérinti magát a nézőt is, ehhez nagyban járulnak hozzá a főhős bensőséges narrációi, valamint apjával való egyedi kapcsolata. Ezek azok a plusszok, amelyeknek köszönhetően az Ad Astra a rémegyszerű alapsztorijától és kliséitől kezdve nem fullad teljes érdektelenségbe. A film Roy McBride személyes drámáját testesíti meg, amely arra akar kilyukadni, hogy van, hogy egészen a Naprendszer széléig el kell utaznunk, hogy rájöjjünk, az igazi család és szeretet valójában otthon vár.
Senki se gondoljon egy csöpögős melodrámára: amikor a film kezdene átbillenni a ló túlsó oldalára, akkor érkeznek a már fent említett akciódúsabb jelenetek, amelyek kizökkentik a nézőt a szentimentalista homályból.
A látványvilág nagyon pöpec, a Föld és a Neptunusz között megtett űrutazás során bizony van mit nézni, az egyes állomások remekül éreztetik az otthontól való távolság nyomását, valamint rádöbbenti az embert, hogy csupán egy homokszemnyi méretű valamik vagyunk a világegyetemben.
Talán nem árulok el nagy meglepetést azzal, hogy a film tulajdonképpeni egyetlen főszereplője Brad Pitt, akinek szinte semmilyen szerep megformálása nem okoz gondot. Nemrég láthattuk Tarantino legújabb filmjében, amelyben halállaza kaszkadőrként alakított nagyot, most pedig bizonyította, hogy egy önmagában őrlődő asztronauta megszemélyesítése sem áll távol tőle. Profi munka!
A filmben visszatértek olyan nagyágyúk, mint Liv Tyler, Donald Sutherland és Tommy Lee Jones. Közülük csak egyedül Jones tudott érdemileg kiteljesedni a számukra kiszabott rövid idő alatt.
Az Ad Astrát tehát azok élhetik meg csalódásként, akik egy látványos akciófilmre lettek volna kíváncsiak, de az általa nyújtott pesszimista, nyomasztó, ugyanakkor emberközeli élménynek köszönhetően mondhatja magát egyedinek.
(tt)
