Akik belenéztek Putyin szemébe

Itt tartott csütörtökön nagygyűlést Donald Trump, mondott egypár provokatív dolgot, de elhangzott valami, amiből mélyebb változásokra lehet következtetni, mint hogy bosszantani és alázni akarja a közvélemény bal-, illetve amerikai szóhasználattal „liberális” oldalát.

Hacsak nem paródia vagy trükkös hamisítvány (manapság nem lehet kizárni), ez jött ki a száján, kritikusait gúnyolva: „[Azt mondják,] Putyin KGB-s, meg ilyen meg olyan. Tudjátok mit? Putyinnal minden rendben. Minden rendben van vele. Mindenkivel minden rendben. Emberek vagyunk.”

Aki nem tudja, hogy mi az a KGB, annak nem tudom úgy elmagyarázni, hogy elhiggye, de csak a dramaturgia kedvéért: névelődjeivel együtt XX. század egyik legszörnyűbb erőszakszerve volt, számtalan ember haláláért és szenvedéséért felelős, a hidegháború idején pedig fáradhatatlanul harcolt a szabad világ ellen. De ha jönne a szabvány válasz, hogy ez már a múlté, meg kell jegyezni, hogy a KGB által felhalmozott információs és pénztőke, befolyásolási know-how, valamint utódszervezeteinek erőszakjogosítványa nélkül Putyin ma nem volna ránézésre örökös elnök, és nem létezne a sajátos, szervezett bűnözéssel összefonódott orosz állam.

Teljesen függetlenül attól, hogy mit gondol Trump valójában Putyinról, és mit akart ezzel a szöveggel elérni a kettőjük július 16-i, helsinki találkozója előtt – mi változott? És mihez képest?

Menjünk vissza 2001-ig, amikor George W. Bush, a frissen hivatalba lépett amerikai elnök Szlovéniában találkozott Vlagyimit Putyin egykori KGB-tiszttel. Utána a sajtóértekezleten ezt mondta: „Belenéztem a szemébe. Nagyon egyenesnek és megbízhatónak találtam. Sikerült ráéreznem a lelkére. Olyan ember, aki mélyen elkötelezett a hazája iránt.”

Bush mentségére: hogy ez még nem volt a teljesen kialakult Putyin, egy válságba került országot kormányzott, és ezért gesztusokat tett a Nyugatnak, olykor a tisztességnek is; odahaza pedig még nem szilárdította meg a helyzetét, nem számolt le a politikai becsvágyú oligarchákkal, hogy kiépítse egyközéppontú hűbéri rendszerét, ahol a szabály: „úgy és annyira gazdagodhatsz meg, ahogy akarsz, de a politikában engem szolgálj”.

Ámde Bush naivságára már akkor így válaszolt a saját külügyminisztere, Colin Powell tábornok: „Elnök úr, én belenéztem Putyin szemébe, és a KGB-t láttam benne.” Ezt így vette át 2007-ben a Republikánus Párt elnökségére törekvő – s azt el is nyerő – John McCain: „Belenéztem Putyin úr szemébe, és három betűt láttam: egy K-t, egy G-t és egy B-t.”

Ennyit változott egy évtized alatt a Republikánus Párt. Konzervatív politikusai – ha róluk van szó Trump nem fukarkodik a gúnyos szavakkal és megalázó gesztusokkal, – még a hidegháború idején nevelődtek. Észak-vietnami hadifogolyként McCain ráadásul a bőrén tapasztalta a kommunista erőszakszevezetek működésmódját. A hidegháború idején pedig a Nyugaton és főképp Amerikában axióma volt, hogy a kommunizmus – vagy választékosabb fogalmazásban a szovjet típusú létező szocializmus – rossz, és azt, ami benne erkölcsi szempontból a legrosszabb, az állambiztonsági szervezet testesíti meg.

Ha tehát Trump azt mondja, hogy Putyin KGB-s mivolta nem számít, fölemlegetni csak a demokrata ellenfelek ármánya, attól még az orosz elnökkel semmi baj, a jó és rossz közötti különbséget nevezi ki nemlétezőnek.

Mindezt úgy mondja, hogy tudnia kell: ő maga az 1980-as évek óta rajta van a KGB és utódszervei radarján; és azután mondja, hogy a Szenátus kétpárti (republikánus többségű és vezetésű) Hírszerzési Bizottsága leszögezte: Putyin személyesen rendelte el a 2016-os elnökválasztási kampányba való beavatkozást – nem közvetlenül azért, hogy megválasztassa Trumpot (az eredményen még a Kremlben is meglepődtek), hanem hogy „aláássa az Egyesült Államok demokratikus folyamataiba vetett hitet”, és egyáltalán a nyugati demokráciákat.

Ha Trump úgy tesz, mintha erről nem tudna, tehát menti fel Putyint, a nyugati demokrácia ellenségét, mintha nem tudná, hogy ő is a politikai-erkölcsi rossz megtestesítőjének az eszköze, akkor nem csak a jó és a rossz, hanem az igazság és a hamisság megkülönböztetését is semmibe veszi. De ha olyan világban él, ahol ezek a különbségek nem léteznek, akkor mit vár a Putyinnak való tárgyalásaitól? Ha nincs tisztesség, akkor miért jutna eszébe Putyinnak, hogy betartson bármilyen ígéretet?

A sommásan „populistának” nevezett irányzatok közös jellemzője, hogy egyszerű és radikális, de kellően sok választópolgár szívének kedves megoldásokat ígérnek bonyolult helyzetekre. De sikerüknek van egy másik titka is: tudatosan és magabiztosan építenek a választópolgárok politikai tájékozatlanságára. A lelkes montanai hallgatóságból aligha voltak sokan, akik ismerték a KGB szó jelentését, és még kevesebben ismerhették a KGB, elődei és utódai történetét.

Az első kérdés az, hogy maga Trump ismeri-e. Tegyük fel, optimistán és jóindulatúan. Akkor viszont a második kérdés az, hogy van-e olyan magasabb, Amerika és a nyugati világ javát szolgáló cél, amit Trump csak úgy érhet el, hogy hülyének és aljasnak tetteti magát. Ennek a feltételezéséhez más sokkal több jóindulat és optimizmus kell, mivel ha egy amerikai elnökről nem derülhet ki, hogy csak tettetésből hülye és aljas, vagy valóban az, akkor az amerikai állampolgárok s velük a nyugati demokráciák polgárai már nem hihetnek biztosan a demokratikus szabályok és normák érvényességében. Vagyis teljesült Putyin célja, tehát az amerikai elnöknek nem lehet magasabb célja. Q. E. D. Új korszak kezdődik.

A szerző az Élet és Irodalom (Budapest) rovatvezetője