Amatőr önbizalom
Idegesség és balsejtelem uralkodik mostanában a magyar ellenzéki oldalon. Ennek tünete, hogy számosan, de legalábbis hangosan sürgetik Márki-Zay Péter miniszterelnök-jelölt lecserélését. Tudom, hogy ez egy buborék, és talán nem is tudnék róla, ha nem nyitnám ki a Facebookot, de azért jellemző, és sokat elmond a szellemi állapotokról, főleg, hogy néha komoly emberek is mondják, akiket amúgy tisztelek, becsülök.
Próbálom józan logikával fölérni, hogyan is képzelik. Először is: kik döntenének róla? Erről alapjában véve kétféle verziót olvastam.
Az egyik az, hogy „mi” váltjuk le, az általános többes szám első személy, vagyis az ellenzéki közvélemény, amit az ötletadók – hitük szerint – biztos érzékkel reprezentálnak. Ez technikailag egy megismételt előválasztást jelentene, ahol az ötletadók szerint nyilván egy másik jelölt győzne. A másik változat szerint valamilyen formában egy ellenzéki vezérkar lenne a cselekvő alany; felteszem, akik tanácskoznak: a hat párt elnökei. Ennek technikailag két útja lehetne. Vagy egymás között, a nyilvánosság kizárásával határoznának Márki-Zay leváltásáról és az utódlásról. Vagy maradnak viszonylag demokraták, és kiírják a megismételt előválasztást, amin Márki-Zay nem indulhat.
Tessen szólni, ha másképpen képzelik.
Továbbhaladva a példamutatóan logikus fantáziálásban: ha a szűkkörű, vezérkari döntés valósulna meg valami módon, akkor a politikailag aktív ellenzéki választóknak meggyőzően el kell magyarázni, hogy mindez miért jobb, mint ha ők választanak. Lelki szemeim előtt óriásplakátok és bulvárinterjúk lebegnek, ahol X meg Y ellenzéki pártelnök bebizonyítja, hogy a kamarillapolitizálás jobb a szabad és tisztességes választásnál.
A folytatásos dráma (vagy sitcom) következő epizódjában az újabb, gyors közadakozással és átgondolt szervezéssel megrendezett miniszterelnökjelölt-pótelőválasztáson a politikailag aktív ellenzéki közönség – beleértve a Márki-Zayra szavazó többséget – annyira belátja tavaly őszi tévedését, hogy hasonló arányban megy el arra szavazni, aki ezekután Orbán Viktor ellenfelének jelentkezik, vagy aki(ke)t titkos tanácskozáson a pártelnökök bölcsen kijelölnek a publikum számára. (Több jelölt azért mégiscsak kell, nem vagyunk Észak-Koreában.)
Még egy záró művelet hiányzik: megoldani, hogy a kormányoldal ne röhögje magát betegre az ellenzéken, miután az meggondolta magát, fáradságot és költséget nem kímélve, kukába dobva tizenkét év alatt egyetlen működő újítását. Végül ha mindezek végeztével valami köbre emelt csoda folytán az ellenzék mégis megszerezné a mandátumtöbbséget, elvárható-e Orbántól, híveitől, klienseitől és aktivistáitól, hogy annyiban hagyják az eredményt, amikor, lám, az ellenzék a saját szabad és tisztességes választásának eredményét is semmibe vette?
Dehát így nem lesz győzelem, politikai analfabéták nem szoktak választásokat nyerni, és addig jó, amíg nem nyernek. Az aggasztó igazából az, hogy ilyen a politikai analfabétizmus aránya 2022-ben, Magyarországon. Már amennyiben a politikai hozzáértés az alapfokú demokratikus ismereteket jelenti.
Marad még a kérdés, hogy az önpuccs ötletének hirdetői mivel indokolják Márki-Zay lecserélését, és főleg mi a valódi okuk meg céljuk, de hagyjuk, ennyi keser elég egy napra. Különben is, ki tudja, mivé lesz a világ tavaszig.
A szerző az Élet és Irodalom (Budapest) rovatvezetője.
