Amikor a normális a csoda

Az történt, hogy a magyar válogatott veretlenül továbbjutott a csoportjából, aztán a belgáktól nagyon kikapott. A csoportmérkőzések után akkora mámoros tömeg tódult ki spontánul – bár rendőri védelem alatt – az utcára, hogy arról a mostani magyar ellenzék még csak álmodni sem mert soha. De ekkora és ilyen lelkes demonstrációt még a kormányoldalnak is roppant munkájába kerülne megszervezni.

Sőt, miután a csapat kiesett, úgy ünnepelték a Hősök terén, mintha megnyerte volna az EB-t, és mellesleg Magyarországhoz csatolta volna Párizst.

Csodát vittek véghez a magyar focisták? Dehogy. Hol jó napot fogtak ki, hol rosszat, hol volt szerencséjük, hol nem – de az évtizedeken át megszokott formájával ellentétben a magyar válogatottat nem kellett szégyellni, nem lett nevetség tárgya. Magához és az országhoz képest normálisan szerepelt. Úgy teljesített, ahogy egy Magyarország méretű, fejlettségű, viszonylag szűk utánpótlás-bázisú ország tisztességesen motivált csapatától elvárható. Olyan válogatottól, amelyiknek a gerincét nyugat-európai középcsapatokban rutint szerzett játékosok alkotják, akik nem játszanak rosszabbul, sőt sokkal rosszabbul, mint ahogy tudnak. Márpedig évtizedeken át az volt a dolgok rendje.

Magyarországon csodának számít, és örömünnepre ad okot, ha valami, ami sok embernek fontos, egyáltalán normálisan működik.

Ha jobban megvizsgáljuk a hátteret, azt találjuk, hogy ennek a saját, relatív magyar csodának egy végső oka van – az, hogy a Magyar Labdarúgó Szövetség elnökét Csányi Sándornak hívják.

Nehogy félreértés legyen, most nem a Csányihoz intézett dicshimnusz következik. Nem lesz szó a politikai szerepéről, üzletpolitikájáról is éppen csak.

Egyrészt az OTP Bank elnök-vezérigazgatója azon rettentően kevés – nagylelkű becsléssel: egy kézen megszámolható – ember közé tartozik, akinek Magyarországon Orbán Viktortól független hatalma van. 1992 óta folyamatosan van, akárki kerül is kormányra. Másrészt – bármennyire a létező szocializmusból örökölt monopolhelyzet maradványait hasznosítja – ő az a hatalommal bíró közszereplő, akinek a lépéseit a piaci, üzleti racionalitás vezérli.

A többiek – mondom, egy-két kivétellel – Orbántól függenek. Orbán emeli föl, sújtja le, és helyezi más pozícióba őket, bíz rájuk kellemes hobbiállásokat például a sport körül. A kézilabda-szövetség elnöke dr. Kocsis Máté, a birkózószövetségé Németh Szilárd, a korcsolyaszövetségé Kósa Lajos. Kapott sportklubot Kubatov Gábor és Deutsch Tamás. Semmivel nincsenek jobban kvalifikálva e „társadalmi” tisztségükre másik tízezer embernél. Egyvalami különbözteti meg őket: Orbán bizalma.

De ugyanez érvényes számos olyan témára, mely a kézilabdánál, sőt talán a focinál is jobban érdekel sok embert, az oktatástól az adórendszeren az Európai Unióhoz fűződő viszonyig, Mivel a miniszterelnök nem ért semmihez a hatalmi játszmákon kívül (nem is feltétlenül lenne a dolga), de nem is akar érteni (ez viszont a dolga lenne), olyan emberekre bízza őket, akiket kézben tud tartani.

A dolog úgy működik, hogy a fontos kormányzati terület felügyeletére kinevezett, hozzá nem értő személy egyfelől engedelmesen teljesíti Orbánnak vagy még inkább a valóság kontrolljától és politikai felelősségtől nem fékezett súgóinak ötleteit; másfelől igyekszik eladminisztrálgatni a területet úgy, hogy kedvére tegyen a kis szakmai nemesuraknak. Tekintetbe véve, hogy „nem lehet ajtóstul a házba rontani”, „X. Y. régi jó elvt… izé, emberünk, nem lehet kirúgni csak úgy”, valamint „ha eddig jó volt így, ezután se lehet baj belőle”. Az ilyen, kettős kormányzási technika miatt rohad az ország, de működni azért működik. Nem omlik össze, Azoknak, akik jól fekszenek, nem lehet panaszuk.

Négy évig úgy látszott, Orbán szempontjából ez a technika a labdarúgásban is működik. Ehhez a területhez mégiscsak ért, és 2010-ben nem csaphatta be magát azzal, hogy a simlis vagy otromba, de egyformán nagyszájú nímandok sorozata után valamely tökkelütött cselédjét nevezi ki az MLSZ élére. Ehelyett olyan embert választott, aki – kormányzati zsargonban szólva – már „bizonyított az élet más területén”. Magyarország leggazdagabb emberét, az első számú magyar menedzsert. Csányi ugyan nem volt futballszakember, de a miniszterelnök bízhatott benne, hogy az eszével és hatalmával kirángatja a magyar focit a gödörből.

Ez bő három évig késett, mert Csányinak senki sem mondta meg, senki nem merte megmondani, mit kéne tennie. Akkor következett be a fordulat, amit a valóság áttörésének is nevezhetnénk. A Bundesligában játszó magyarok egyike, Szalai Ádám, nem lévén mitől félnie, egy viharos sajtótájékoztatón összehasonlította azt, amit ő tudott a fociról azzal, amit jól beágyazódott a magyar „szakemberek” tudni véltek. Kifejtette, hogy a magyar edzők, futball-ügyintézők a nyolcvanas években élnek, és megélnek, és akkoriban még érvényes – de már akkor is bukásra ítélt – szaktudásukkal hülyítenek mindenki mást, beleértve a közönséget és a döntéshozókat. (Ez egyébként a föntebb említett kormányzati szférákra is ugyanígy érvényes, az egészségügytől a külpolitikáig, a vállalkozásokhoz való viszonytól az oktatásig.)

A valóságnak ez a szakértelemre valló leírása eljutott Csányihoz, aki – üzletember lévén, és nyilván más behatásra is – végre megértette, hogy mi a gond. És egy év múlva – mert volt ennyi önálló hatalma – előbb hazahozta ideiglenes szövetségi kapitánynak a német labdarúgó-kultúrán nevelődött Dárdai Pált, aki megkezdte legalább a válogatott talpra állítását. Őt 2015-ben Bernd Storck váltotta, aki megszabadult a szakmai kövületektől. Ez elég is volt ahhoz, hogy a válogatott kijusson az EB-re, és túljusson a csoportmérkőzéseken.

Gondoljuk meg: ahhoz a kevéshez, hogy a magyar válogatott a szégyenletesről a tisztesen átlagos szintre emelkedjék, Magyarország leggazdagabb emberének kivételes hatalmi önállóságára volt szükség.

Képzeljük el, hol tartanánk ma az élet más, fontosabb területein, ha a kormányzati hatalom nem összpontosulna egyetlen kézben és így nem volna mentes a leválthatóságból eredő felelősségtudattól és a valóságtól mint kontrolltól. Ha a kormányzati hűbéreseket viszont nem az egyetlen embertől való függés – így a leváltástól és következményeitől való félelem – motiválná mindenben. Ha ebben a szakértelmet irtó rendszerben nem érvényesülne könnyedén a húsz–harminc éve ugyanott sündörgő lobbik és súgók akarata. Mivelhogy az az egy ember, akinek tényleges kormányzati hatalma van, nem ért hozzá, és nem értenek a hűbéresei sem. Magyarul, ha demokrácia volna. Kicsi, satnya, botrányoktól ragyás, de mégis demokrácia. Nem egyéni szabadság, nem a diktatúra hiánya, nem „jogállamiság”, hanem demokrácia.

És milyen lenne a hangulat akkor az utcákon.

A szerző az Élet és Irodalom (Budapest) rovatvezetője.