Amilyen a kormány, olyan az ellenzék, avagy Bill Clinton esete a magyar emberekkel

Ha a republikánus pártelit felelősebben vagy legalább taktikusabban politizál Obama idején, akkor most volna egy viszonylag normális jelöltjük, akivel szemben Hillary Clintonnak túl sok esélye nincs, és akkor nem lenne idegesség. Így viszont van, mert akármekkora hóhányó „The Donald”, és akármekkora mázlinak látszott a demokraták számára még néhány hete, máris megjelentek az első közvélemény-kutatások, amik szerint megverné az eddig – vele szemben – biztos esélyesnek tartott Hillaryt.

Aki eddig főként az emailbotrány miatt volt sebezhető – külügyminiszterként szigorúan titkos anyagokat küldözgetett a magánfiókjáról –, de most, hogy leegyszerűsödött a verseny, a sebezhetőségből könnyen sebzés lehet. Túl sok kétség már nincs afelől, hogy a levelek tömege van az oroszok kezében – s így az elnökjelölt sorsa is. Nekik nagyon kényelmes a befelé fordulást hirdető Trump, akinek ugyanaz a kampánymágusa, mint 2010-ben az oroszok ukrajnai védencének, Janukovicsnak: Paul Manafort.

Hillary Clintonnak minden létező segítségre szüksége volna, ezért férje, Bill Clinton exelnök egyre nagyobb szerephez jut a korteskedésben, sőt Hillary azt is bejelentette, hogy kormányzatában helyet kap majd Bill, a „gazdaságélénkítés” felelőse lesz. Csak hát Bill is bajban van, és ez még tovább ronthatja Hillary esélyeit.

A demokratákkal enyhén szólva szemben álló Fox News május 13-án, pénteken adott hírt azokról a hozzá került repülési naplókról, amelyek szerint 2001-től 2003-ig, amikor a felesége éppen szenátor volt, az exelnök legalább huszonhatszor utazott a „Lolita Expressen”, a később bebörtönzött pedofil milliárdos, Jeffrey Epstein magán-kéjrepülőgépén.

Ugyancsak május 13-án, pénteken hangzott el egy New Jersey-i kampánygyűlésen Bill Clintonnak az a beszéde, amelynek Magyarországgal és Lengyelországgal példálózó részét két nap múlva találta meg a varsói Gazeta Wyborcza. Abban, hogy aztán eljutott a magyar politikusok tudatáig, némi szerény részem nekem is van. Az Index hétfőn éjfél előtt tudósított róla, idézem:

„Lengyelország és Magyarország – két ország, amelyik nem lenne szabad az Egyesült Államok és a hosszú hidegháború nélkül – most úgy döntött, hogy a demokráciával túl sok a baj, ezért most egy Putyin-féle vezetést akarnak. Jöjjön csak egy tekintélyelvű diktatúra, és ne engedjék be a külföldieket! Ismerősen hangzik?”

A miniszterelnök legújabb rádiónyilatkozatából ítélve mostanra más útvonalon is megérkezhetett már hozzá a hír – a lengyel kormány felől – de a magyar válaszok tartalmánál sokkal érdekesebb az, ami a magyar politikai kasztról kiderül e reakciókból.

Tömören: politikai alapállástól függetlenül fogalmuk sincs semmiről.

A fentiekből például semmi sem jutott el a tudatukig. Eleve azt hitték – és más eszükbe sem jutott –, hogy Bill Clinton szövege Magyarországról és Lengyelországról szól, velünk van valami célja. Dehogyis: Trumpról beszélt és a két ká-európai nemzettel példálózott, mint amelyek „úgy döntöttek”, hogy antidemokratikus, Putyin-féle vezetést, tekintélyelvű, idegenellenes diktatúrát akarnak. Ez egy kortesbeszéd volt, választás elébe, és Trumpot jellemezte ilyen vezetőként. Magyarországon és Lengyelországban nem akart semmit elérni, mivel ez a két ország szerinte ilyen, és ismereteit mint retorikai érvet használta fel. Azt mondta, hogy ilyen vezetések mellett döntöttek, magyarul ilyet választottak, és a megválasztás: tény.

Ha egy picit alaposabban elemezzük, kiderül, hogy szamárságokat is beszélt – amellett, hogy zseniálisan sikerült felesége ellen hangolnia tízmillió lengyel származású amerikait –, ugyanis bármennyire tekintélyelvű a két kormány, a két országban attól még nincs diktatúra. Továbbá áldozatául esett annak a gondolkodási automatizmusnak, amely segít egy kalap alá venni Magyarországot és Lengyelországot.

Ha szabad az ÉS-cikkemből idéznem: „A lengyelek nem segítettek fölényes győzelemre olyan pártot, amely meghirdette a plurális demokrácia végét (»centrális erőtér«), majd még egyszer, miután meg is valósította. A két nagy liberális ellenzéki párt náluk ma együttesen erősebb, mint a kormánypárt.” Egyik helyen sincs diktatúra, viszont náluk sokkal inkább demokrácia van, mint nálunk. És végül: halálra sértette a lengyeleket, amikor Putyinéhoz hasonlította a vezetésüket.

Magyar kormányzati és professzionális ellenzéki oldalon ilyen sértődésnek nyoma sincs. De azt sem veszik észre, amit a lengyelek: hogy Clinton „döbbenetes mértékben nem ért hozzá”. Hanem (1) elkezdenek fölháborodottan, de egészen másról beszélni – ötvenkét másodperc alatt nyolcszor kiejtve a „magyar emberek” szókapcsolatot –, mint Szijjártó, és eszébe idézik Clintonnak pontosan azt, amit mondott, nevezetesen, hogy a magyar nép demokratikus választáson döntött a nem demokratikus vezetés mellett.

Aztán (2), mint Lázár és Orbán, abban a szent meggyőződésben, hogy Clinton pont Magyarországgal akart valami rettentő gonosz dolgot művelni, a háttérhatalom és Soros hatalomátvételi szándékát sejtik a megjegyzés mögött. (Vagy azt játsszák el, hogy így gondolják. Ez a megújuló sorosozás különben putyinista tempó, ő hozatott 2012-ben olyan törvényt, mely szerint azoknak a civil szervezeteknek, amelyek külföldi adományt kapnak, és politikai tevékenységet fejtetnek ki, „külföldi ügynökökként” kell bejegyeztetniük magukat.)

Végül (3) a magyar ellenzék sem hajlandó érzékelni a valóságot. Azt nem írom, hogy „félelmetesen”, mert már rég nincs mitől (mihez képest) félni. 2014-ig még hitegethették magukat azzal, hogy „Orbán teszi ezt a nép ellen” és a „nép nem ezt akarja”, de ezt a tételt csak az bizonyíthatta volna, ha 2014-ben megnyerik a választást. Hasonlóan gondolkoztak az Orbán-kormányt bíráló nyugati politikusok is, akik elképzelhetetlennek tartották, hogy egy ilyen kormány tartósan kellhet a magyarok többségének. A választás elveszett, a magyar ellenzéki önáltatás maradt, az Orbánt bíráló nyugati politikusok pedig lemondtak arról, hogy megértsék „a magyar embereket”.

A szokott megszorítás: tisztelet a kivételnek, de a kivétel most sem jutott nyilvánossághoz. Az egyik változat: (3a) Demeter Márta, az MSZP külpolitikusa közli, hogy „Bill Clintonnak abszolút igaza volt abban a kritikájában, amit megfogalmazott a magyar kormánnyal szemben”. Nyomatékkal mondja a kormányt, mert „a magyar emberek” – veszi át Szijjártó terminusát Demeter – nem ilyenek. Orbán „egy kézivezérelt és tekintélyelvű rendszer épített ki az elmúlt években”. De 2014 nyilván nem az elmúlt években volt, hanem valamikor máskor, máshol, a magyar emberekre nézve tehát sértés, hogy ilyen rendszert akarnak.

„A magyar emberek szenvednek a rossz politikai döntésektől”, továbbá '”a magyar emberek napi szinten olyan kritikákat fogalmaznak meg”, mint Clinton, és „az Orbán-kormány nem egyenlő a magyar emberek akaratával”. Nyilván ezért vezet fölényesen a Fidesz a közvélemény-kutatásokban, és ezért második az ideológiailag rokon Jobbik. A műsorvezető közbevetésére, hogy a magyar kormányt mégiscsak a magyar emberek választják, hasonlóan bizakodó a válasz, mint mondjuk 2012-ben: „2018-ban is lesznek választások, és a magyar emberek ki fogják nyilvánítani akaratukat.”

A másik változat (3b): Gulyás Márton civil aktivista felismerte, hogy Bill Clinton nem a magyar kormányról beszélt, hanem a magyar népről, és emiatt Gulyás Márton civil aktivista tüntetést szervezett az amerikai nagykövetség elé. (És ez egy politikai esemény. Voltak vagy tizenhárman.) Mert az, hogy a magyar nép megunta a demokráciát, és „egy putyini autokrata kormányzást akar”, szerinte abszolút nem igaz, „és mélységesen sértő a magyar néppel szemben”, és aki ilyeneket mond, az „ignoráns a magyar nép szenvedései iránt, amelyeket az elnyomóitól el kell szenvednie”.. Érdeklődöm, hogy akkor melyik nép választotta meg kétszer biztos fölénnyel a Fideszt, és melyik választaná meg „most vasárnap” is? A jukagir?

Van tehát a kormányzati elgondolás, miszerint az amerikai politikus rettentően járatos a magyar viszonyokban, de csak ártani akar (pontosabban ő a magyar viszonyokban még járatosabb ősgonosz bábja), és azt se tudja, hogy a magyarok mennyire szeretik a szabadságot.

Van az egyik ellenzéki elgondolás, miszerint Clinton rettentően járatos a magyar viszonyokban, és csak használni akar. A kormányról beszélt, a magyar emberekről nem is beszélhetett, hiszen a magyar emberek utálják a kormányt, azért választják meg folyton.

Van a másik ellenzéki elgondolás, amely szerint Clinton valamiért mostanában rettentően nem járatos a magyar viszonyokban, és a népről beszélt, amiről valami szörnyű félreértés folytán feltételezte, hogy kell neki ez a kormány, pedig folyton megválasztja.

A három közül kettő észre sem veszi a sértést, hogy a kormányt putyinistának nevezik, kettő nem érti, hogy mi az a demokrácia, meg mire való a parlamenti választás; és kettő démonikusan éleslátónak hiszi Bill Clintont. Azaz a három nyilatkozó mindegyike két-két alapdologgal nincs tisztában, valamint egyikük se tudja, hogy mennyire lehet most komolyan venni a volt elnököt, illetve miért mondta az őszbe csavarodott politikus, amit mondott.

Van továbbá a független televízió szerkesztője, aki csak ezt a három fogalmatlan embert bírja megszólaltatni a politikai műsorban. Ez a színvonal. És aztán csodálkozunk, hogy amagyaremberekamagyaremberekamagyaremberekamagya

Mit nem adnék, ha Magyarországon volna tíz politikus. Csak tíz. Mint igaz ember Szodomában.

A szerző az Élet és Irodalom (Budapest) rovatvezetője.