Aquaman: Nem csak egy csepp a tengerben!

Nem kétséges, hogy filmes körökben a Marvel és a DC vívja egymás között a legnagyobb csatát. Bár a népszerűséget és a sikerességet illetően Vasemberék egy lépéssel előrébb járnak, azért a konkurens filmstúdió és képregénycsalád sem hagyja magát a háttérbe szorítani. Lehet, hogy a most bemutatott Aquaman nem nevezhető világot megváltó alkotásnak, de meg kell hagyni, hogy a készítők nagyon jó úton haladnak. Figyelem, spoilerveszély!

Arthur Curryvel, azaz Aquamannel már tavaly megismerkedhettünk Az Igazság Ligájában. Bár akkor kissé hiányoltuk, hogy nem sok minden derült ki az eredetéről, tudtuk, hogy ami késik, nem múlik.

A történet szerint a félig ember, félig atlantiszi Arthur az emberek megmentésével tölti mindennapjait, amikor felbukkan egy vörös szépség (nem, nem a kis hableány), akitől megtudja, hogy galád öccse a felszíni világ leigázására készül. Nincs mit tenni, Aquamannek harcba kell szállnia a trónért, ehhez azonban meg kell szereznie egy legendás szigonyt.

Lehet, hogy első ránézésre elég egyszerűnek tűnik a story, viszont épp ezért (is) szerethető a film. A történet így lett kerek, van eleje és vége, nincs túlbonyolítva felesleges kitérőkkel. Nem utolsó sorban a film egy valós problémára, az óceánok óriási mértékben történő szennyezésére is felhívja a figyelmet.

Azt már az előzetesben láthattuk, hogy James Wan és a Warner Bros. szakított az eddigi komor, „realista“ hangulattal, és ezúttal szabadjára engedték a gyeplőt. A címszereplőt tekintve ez érthető is, hiszen a tengerek kirekesztett urát sokkal inkább el tudjuk képzelni egy látványos, kalandos, felnőtteknek is szánt mesés produkcióban, mint egy komolyabb hangot megütő akciófilmben. Meg kell hagyni, jót tett a fazonigazítás.

Egy ilyen mesés birodalom megalkotásához nagyban szükség volt a számítógépes technika adta lehetőségekre. Az eredmény pedig lehengerlő! A grandiózus víz alatti királyságok, a különféle tengeri lények, az egyes akciójelenetek (főleg az utolsó eszeveszett csata) mind hibátlanul tárultak elénk. Egyszóval olyan pöpec volt a látványvilág, amilyet egy ilyen kaliberű filmstúdiótól el is vártunk.

Említést érdemel még az operatőri munka. Néha ugyan már kissé idegesítő és felesleges volt, ahogy a kamera állandóan körbeforgott a szereplők körül, viszont a szicíliai rész vágatlan akciójelenete mindent visz.

Jason Momoa (Aquaman) és Amber Heard (Mera) párosa telitalálat volt. A széttetovált izomkolosszus és a vörös szépség civakodásai egyértelműen a film legviccesebb pillanatai voltak. Szemmel láthatólag mindketten lubickoltak a szerepükben.

Patrick Wilson (Orm király) nem először tűnik fel főgonoszként filmekben, de meg kell hagyni, jól áll neki a rosszfiú szerepe. Nicole Kidman még mindig gyönyörű és lehengerlő – tökéletes választás volt Atlanna királynő megszemélyesítésére.

De ott vannak még a nagy öregek, Willem Defoe és Dolph Lundgren! Meglepő, de Defoe (Nuidis Vulko) ezúttal nem gonosz karaktert alakított, mint már megannyi filmben, és ezért hálás köszönet jár a készítőknek. Dolph Lundgrent viszont alig ismertük fel az óriási vízicsikón lovagló Néreusz király személyében.

A másik főgonoszként színre lépő Black Manta (Yahya Abdul-Mateen II) szerepeltetése kissé feleslegesnek tűnt, a ráadott kosztüm pedig finoman szólva is gagyira sikeredett.

A fentiek tudatában elmondható, hogy az Aquaman bizonyította a DC univerzumának életképességét, hiszen elég klafa kis filmet sikerült összehozni egy nem túl népszerű szuperhősből. Nagy reményekkel várhatjuk a folytatást, illetve a stúdió újabb produkcióit.

(tt)