Árok: A mélység felfedi nyomasztó titkait

A 2020-as év első nagy meglepetését egy mélytengeri borzongástól várhattuk, ám elfojtott aggodalmunk sajnálatos módon beigazolódott. Megnéztük az Árok című filmet!

Árok: A mélység felfedi nyomasztó titkait

William Eubank neve egyelőre nem cseng túl ismerősen a filmes körökben, első nagy költségvetésű filmje viszont szép belépőként szolgálhatott...volna. Az előzetest látva ugyan nem vártam világmegváltást az Ároktól, ám bíztam benne, hogy az év egyik kellemes meglepetését szolgáltatja majd. Így utólag elmondható, hogy bár nem egy lélektelen produkcióról van szó, viszont a benne rejlő potenciál bőven kiaknázatlan maradt.

A Mariana-árok 11 kilométeres mélységében járunk, ahol egy vállalat monumentális gépezettel végez fúrásokat. Hirtelen beüt a katasztrófa: a bázis összeomlik, a maroknyi túlélő pedig a felszínre vezető utat keresi. Azzal azonban nem számoltak, hogy a fúrással valamit elszabadítottak az óceán mélyéről...

A film bevezetője gyakorlatilag a főcím alatt lepereg, majd egy pár perces monológot követően egyből belecsapunk a lecsóba. Innentől kezdve szinte egy pillanatra sem állunk meg, hőseink egyik helyről rohannak/kúsznak a másikra, miközben valami rejtélyes dolog odakint mozog a mélység sűrű sötétségében. Az in medias res stílusú kezdés talán még innovatívnak is mondható a műfajban, hiszen így sikerült csírájában elfojtani a kliséken alapuló klasszikus felvezetést, amit már számos (nem csak) mélytengeri ihletésű filmeknél láthattunk.

Ennek azonban akad egy hátulütője is: azzal, hogy a szereplőket egyből belevágták a mélyvízbe, az alkotók megfosztották a nézőt attól, hogy megismerje őket. Bár a film a későbbiekben ezt próbálja pótolni, viszont a folytonos rohanás mellett erre nem sok lehetőség marad. A másfél órás játékidő sajnos nem bizonyult elégnek arra, hogy a néző valamelyest a szívébe zárja kedvenc szereplőjét, és adott esetben drukkoljon a túléléséért. Amellett, hogy a karakterek kidolgozatlanok maradtak, a készítők a számtalanszor elpuffogtatott kliséket alkalmazták – már ami a jellemeket illeti. Kell egy főhős, aki mindig tudja, mit kell csinálni, kell egy vicceskedő, egy pánikoló, egy önfeláldozó, stb. és máris összeállt egy ütős csapat.

A karakterek jellemfejlődésétől és megismerésétől elvett időt viszont a készítők máshol tudták kamatoztatni, így például a nyomasztó élményt kiválóan sikerült bemutatni. Hőseink már az első percektől kezdve olyan helyzetekbe kerülnek, ahol senki sem szívesen találná magát. A bezártság, a szűk helyeken való megfordulás alaposan odatesz a klausztrofóbiásoknak, a zavaros tengerfenék homályában úszkáló valamik pedig a néző félelemküszöbét pedzegetik. Hiszen mi a legrémisztőbb az ember számára? Az, amit nem, vagy csak részletekben lát, érzékel.

Az operatőri munkáért is jópont jár: az arcközeli snittek, a búvárruhák fejkamerájáról vett adás egy az egyben azt a hatást kelti, mintha egy izgalmas dokumentumfilmben lennénk. Továbbá érdemes figyelni a részletekre, a háttérben zajló szituációkra, ugyanis könnyen olyan dolgokat vehetünk észre, amelyek még tovább növelik a parafaktort.

A film bizonyos szinten a környezetvédelem, bolygónk önző módon történő kizsigerelésére is megpróbálta felhívni a figyelmet, de ennek mondanivalóját sem sikerült teljes mértékben átadni. Az Árok tipikusan az a film, amely nagyot szeretne markolni, de végül keveset fog.

A színészek közül csupán a főhőst alakító Kristen Stewart tudott igazán kibontakozni. Bár az Alkonyat-filmeket még mindig nem tudom neki megbocsájtani, az új Ellen Ripley-nek kikiáltott Norah Price szerepébe viszont kimondottan passzolt. A többiek, így Vincent Cassel, a nem meglepő módon a poéngyárosnak kikiáltott T.J. Miller, valamint a főként sorozatokban felbukkanó Jessica Henwick is csupán tehetségének felszínét csillogtathatta meg.

Az Árok tehát nem mondható egy világmegváltó produkciónak, olykor klisés és kiszámítható, de a negatívumoktól eltekintve vannak élvezhető pillanatai.


(tt)