Az amerikai idillnek, ha volt, annyi

Az európai ember az utóbbi évtizedekben azt látta és a kint élő ismerősei is azt a képet erősítették meg, hogy az USA-ban a választások kis túlzással valami idilli kerti partiként működnek. Ez persze mindig hihetetlen volt számomra, nyilván azért, mert az elnökválasztás még a világ legnagyobb, így-vagy úgy, de hozzánk képest működő demokráciájában sem lehet idilli kerti parti. A képzet, hogy az egyébként egymás politikai meggyőződését nem vizslató (hiszen nem illik) állampolgárok, pl. a szomszédok hétvégén elmennek az urnákhoz (vagy valamilyen más erre alkalmas amcsi eszközhöz), bedobják a meggyőződésüknek megfelelő nevet, aztán otthon a kerítésen át blues és country slágerek kíséretében adogatják egymásnak a sört a sercegő grill illatfelhőjében, miszerint minden oké, akárki nyer, az ország biztonságban van, hiszen itt mindkét oldal velejéig igazságos, a demokrácia híve és amúgy is olyan erősek az ellensúlyok a fékek, na meg a független bíróságok, hogy egy ciklus alatt semmit sem lehet igazán tönkretenni…

Hát ez bizonyára csakis tévképzet lehet. És ha eddig működött, akkor most már kicsorbult.

Akárki nyer most, ez a messziről megszépült idill, ha volt, ha nem, hát lőttek neki, de hangosat. A kampány mindig színjáték, ugyebár, mint Vegas, minden durva anyázás után képesek az amerikaiak kezet fogni, hiszen, ami Vegasban történt, az ott is marad. (Na, nem úgy Európában, mi ezt nem szoktuk meg, illetve még ezt sem voltunk képesek megtanulni tőlük). Ennek vége.

Nem vagyok külpolitikai elemző, nem fogom itt megítélni Trump hasznát, ne adj isten, jelentőségét az USA történelmében, távlatban pedig aztán végképp nem. Egy dolog azonban világossá vált:

Trump elérte – ehhez az állapothoz nyilván az ország hosszú évtizedes fejlődési íve szintén hozzájárult – azt a fajta, csak reméljük, még nem oly mély megosztottságot, amely miatt tájainkon családok szakadnak szét.

Szerencsére ott még nem vallási kérdés a vezér személye, akad még dolga a rációnak, viszont a voksolás utáni békés, nyugalmas kiegyensúlyozottságnak betette a kaput a Trump által (is) erősen generált megosztottság.

Ha lehetséges, évtizedekbe és komoly, mozgalmas bel-, kül-, gazdasági és biztonságpolitikára lesz szükség az idillt garantáló harmónia, erő és tartalék újrateremtésére. Persze, nem varrható minden amerikai baj Trump nyakába, az viszont az óceán innenső partjáról is látszik, hogy a meglévő problémák kezelése nem egyesítette és megerősítette a nemzetet, hanem összeugrasztotta azokat, akik összefogása nélkül az USA nem előnyére változik:

ők az amerikai polgárok.

Tudom, tudom, ez egy bizonyára erősen leegyszerűsített kép, ám oka van annak, hogy a magamfajta így látja ma az USÁ-t. Mégpedig az, hogy Európa ugyancsak úszik a trutyiban. És eddig a naiv európai emberke vigyázó szemeit (ha már Párizs és a felvilágosodás végleg elveszett a posztfaktuális korban) az Államokra vetette, ha éppen reményre volt szüksége: lesz még hová szökni, menekülni, ha nem is az ígéret földje már az az Amerika… Na, kérem, nem ígéret, most már tuti. Tudtuk, de ha Trump a hír hozója, mi több – nem lehet tehát ártatlan –, a megtestesítője, akkor ő viszi el a balhét. Mert mi egyszerű vagy egyszerűsített európaiak így látjuk, ha így van, ha nincs. Az elemzők majd megmondják, de ki ér itt rá elemzéseket

olvasni. Amerika számunkra (és a világ számára) vagy kitermeli a remény hősét, vagy ha nem, akkor már Amerika is elveszett (számunkra), nem csupán a hősök.

Ez addig az ismerősök és a hollywoodi filmek meséiből tájékozódó, romantikus európai kisember baja volt. Ma ez a romantikus európai kisember úgy látja, mostantól elsősorban az USA baja. Mert az USA mindenre képes, csak egyre nem: hősök, a nemzetet megvédő és egyesítő hősök nélkül létezni és jövőt építeni.

Mára viszont pont a hősök fogytak el. Egyet sem látunk. Sem ott, sem itt.