Az igazi pávatánc,

Széky János | 2022. augusztus 13. - 19:28 | Vélemény

avagy könnyű nyári fogalomtisztázás

Az igazi pávatánc,
Fotó: AP

18 éven felülieknek, vagy nem is tudom. Sok zenével.

Olvasok egy jó – nem magyar – cikket, ahol a szerző egyrészt példákkal illusztrálja Orbán külpolitikájának kétkulacsos és átverésre játszó jellegét, másrészt elismeréssel adózik a magyar miniszterelnök kivételes retorikai tehetségének. Utóbbit nem ajánlatos szóba hozni a Művelt Ellenzéki Politizáló Közönség (MEPK) előtt, mert ez a publikum annyira meg van győződve saját intellektuális felsőbbrendűségéről, hogy – becsülhetően – soha nem fogja elfogadni, mekkora fölényben van Orbán a másik oldallal szemben nyelvi kreativitás és retorikai rutin terén.

Még akkor is, ha európai viszonylatban páratlanul koncentrált politikai-gazdasági hatalmát elsőrendűen nem ezeknek a képességeinek köszönheti. A baj egyébként nagyobb. Mintha ebben a rendszerben csak a csúcson lévő személynek volna engedélyezve a nyelvi kreativitás. A többinek az a dolga, hogy hódolattal ájuldozzon, hüledezzen, esetleg – a másik oldalon – gombnyomásra fölháborodjon. De azt se feltétlenül.

Az ellenzék politikusainak nemcsak az ilyen irányú képessége gyengébb, hanem a kommunikációs harcban ez az oldal zömében már rég kapitulált, amennyiben ő is maga Orbán nyelvi találmányait, hadának nyelvi fegyvereit alkalmazza a hasonlíthatatlan bugyutaságú emberek terminustól (= nem politikusok, nem a hatalmi elithez tartozó állampolgárok) a rezsicsökkentésen át (ami nem csökkentés) a…

Pávatáncig. Ezt a szót tíz évvel ezelőtt, a Századvég konferenciáján használta először Orbán. Idézem az időközben felszámolt Népszabadság leírását:

A diplomácia táncrendje miatt az elutasítást úgy kell előadni, mintha egyébként barátkozni szeretnénk. Ezek azok a politika művészetéhez tartozó mozdulatok, hogy majd a hét javaslatból kettőre-háromra (úgyis megcsináltuk már, csak ők nem vették részre) rábólintunk, a maradék kettőt pedig, amit nem akarunk, úgy utasítjuk el, hogy a többségét tulajdonképpen elfogadjuk. Ez a bonyolult játék afféle pávatánc.

Mindezt az Európai Unióval szemben bevetendő taktikáról mondta. Arról az EU-ról van szó mint a megvezetés tárgyáról, aminek Magyarország a tagja. Fő az, hogy úgy kell tenni, mintha betartanánk az írott normákat, legalább egy részüket, s ha nem, akkor legalább kimagyarázhatóan nem, különben nem jön az irdatlan mennyiségű zsebrevágható pénz. Azóta is ez a magyar EU-politika lényege, ki tudja, meddig az is marad, és Orbán kritikusai mindmáig szívesen használják rá a pávatánc terminust hol gúnyosan, hol méltatlankodva.

És olyan erős a nyelvi delej, hogy tíz év alatt senkinek nem jutott eszébe szólni: ez nem pávatánc.

A szót mindaddig, amíg Orbán meg nem ragadta általa a magyar politikai közösség képzeletét, a pávakakas násztáncára alkalmazták a természetrajzi és etológiai leírásokban, itt azonban nyoma sincs semmiféle kettős játéknak, a hím célja, hogy elnyerje a tojó szívét, illetve kloákáját, és ezért „büszkén toluit berzenti”, ahogy Arany János mondja.

Azaz nem elrejti a valóságos szándékát, meg nem is az elutasítást rejtegeti (nem bolond, párzani akar), hanem éppen hogy jól megmutatja és szétterpeszti, amije van, közben párzási kiáltásokat hallat, különben nem ér célt.

Amit Orbán pávatáncnak mond, vagyis ahol az előadó úgy delektálja bájaival a fizető nézőt, hogy csalfán hol ezt, hol azt a részletet mutatja meg testéből, de – a klasszikus változatban – sohase mindent, és ellentétben a madárvilágbeli násztánccal, nem a párzás a közvetlen cél – nos, azt legyezőtáncnak nevezik, és két kézben tartott két legyezővel járják, amivel felváltva vagy egyszerre takarják a testet. (A technika, szó se róla, hasonlít a magyar külpolitikához.) Annyi köze van a Pavo cristatushoz, hogy a műanyagkorszak előtt az e célra használt legyezőket strucctollakból vagy a páva bizonyos testtájain található pelyhes fehér tollakból szerkesztették (velük helyettesítették a nehezebben hozzáférhető igazi marabutollat.)

A legyezőtánc úttörője és csillaga Sally Rand volt, akit az 1933-as chicagói világkiállítás alkalmával egy nap alatt négyszer tartóztattak le közszeméremsértésért. Íme (valójában nem meztelen):

Az idők során a filmes és színpadi meztelenség megszűnt tabu lenni, a megmutatom-eltakarom játék a hetvenes évekre már elveszítette szenzációértékét, viszont a legyezőkkel, erotikusan minimális öltözékben előadott pörgő és hullámzó tánc a meleg szórakozóhelyek népszerű attrakciója lett. Az átmenet dokumentuma a melegemancipációért mindenkinél többet tevő David Bowie-nak ez a glam rock-korszakbeli felvétele 1973-ból, ahol a Who korai ős-metál dalát értelmezi át fekete tolldíszben:

Végül, hogy a szálak és a tollak összeérjenek – amit magyarázatában Orbán a politika művészetének nevez, az jellemzően szovjet és posztszovjet politikai technika: az ellenfél vagy ellenség megvezetése összezavarása egymásnak ellentmondó, magának az igazságnak a létezését elmosó közlésekkel.

Namost egy időben a glam rock fénykorával a Szovjetunióban is volt ám pávatánc. Úgy is nevezték. Mahmud Eszambajev, muszlim családban született (és 2000 óta muszlim temetőben nyugvó) balettművész adta elő, egy igazi sztár és csecsen patrióta, aki Szovjetunió Legfelsőbb Tanácsának is tagja volt két ciklusban. Hivatalosan nem lehetett meleg (ez bűncselekménynek számított, öt évig terjedő kényszermunkával büntették), családot is alapított, de az orosz LMBTQ közösségnek, amennyire tudom, nincsenek kétségei. Nézzük hát a Pavlin, azaz Páva című táncbetétet:

Gondoljunk minderre, ha legközebb egy légtérben esik szó a pávatáncról mint politikaművészeti eszközről és a műalkotások cenzúrakódexét alkotó „gyermekvédelmi” törvényről. Ja meg a mai magyar diplomáciáról.

A szerző az Élet és Irodalom (Budapest) rovatvezetője.