Az igazi rabszolgatörvények

A karácsonykor elcsituló tüntetéshullám a tervek és előrejelzések szerint föléled az ünnepek után, az egyik legfontosabb esemény a „rabszolgatörvények” elleni országos tüntetés lesz. A munka-törvénykönyv túlórákról szóló módosítása rikoltóan munkavállaló-ellenes, ráadásul nem lehet világosan érteni, hogy milyen céllal, tehát a tiltakozással nehéz nem szolidárisnak lenni. De azért a régi kételyeim megmaradnak.

Az igazi rabszolgatörvények
Fotó: AP/SITA

Először is, a Momentumnak az öt tömör ponttal és a tiltakozás módjával sikerült a munkaügyi sérelem szintje fölé, a politikai közösség egészét érintő üggyé emelni a tiltakozás tárgyát és magát a tiltakozást. A túlóratörvény ellen önmagában érdemes tiltakozni, csak ettől semmennyit sem gyengül az, ami ellen az ellenzék általában tiltakozik. Inkább az az önbecsapás folytatódik, hogy a teljes publikum biztosan magáénak ismeri el a részsérelmeket, ha átérzi a tiltakozók igazát, vagy pedig a részsérelmek összeadódnak, és egyetlen nagy össztársadalmi elégedetlenség-kitöréshez vezetnek.

Hát nem, most sem – akármennyire botrányos a törvény, a magyar felnőtt lakosság kisebbségének élethelyzete a tényleges és számon tartott túlórázás, és még szerényebb kisebbségé az, hogy heti átlagban megközelítheti a nyolc órát. Nagyon nehéz lenne megoldani, hogy elég sokan átéljék ezt a helyzetet.

Hogy ki mindenkinek lehet élethelyzete – kit sért az új törvény –, azt csak felbecsülni lehet, de amit eddig összegyűjthettünk, az nagyon sokat elmond Magyarország állapotáról. (Ahogy az a tény is, hogy ilyen heves tiltakozó mozgalom indult a törvény indítékainak, azaz a düh tárgyának elmosódó ismeretében.)

Van egy viszonylag sikeres elmélet – nemcsak magyar, hanem például lengyel megfigyelők is akadnak a hívei között –, amely szerint a túlórakeret bővítésére azért van szükség, mert a hazai munkaerő-tartalék véges, viszont Orbán bevándorlás-ellenes politikája miatt külföldről sem jön utánpótlás. Ennek csak a tények mondanak ellent, hiszen a magyar kormány éppenséggel kampányt indított az ukrán munkaerő toborzására.

(A félreértés végső soron abból ered, hogy a kognitív disszonanciát túl könnyen feloldó elemzők névértéken veszik a propagandát. Orbán ugyanis – ellentétben uszító-szakembereivel, diplomatának álcázott cselédeivel és kommunista állambiztonságiakból lett „tanácsadóival” - nem hülye. Pontosan tudja, hogy a bevándorlást nem lehet „megállítani”, hanem az – egyelőre még – liberális demokrata európai fősodor vezetőjét akarja hülyéknek és bűnösöknek beállítani vonzó és a laikusokra biztosan ható érvekkel.)

Tehát kik is a bűnösök, ki az áldozatok? Kissé ijesztő az a biztonság, amivel politikusok és némely szakszervezetiek megnevezték a kormánnyal szövetkező bűnöst: a német autógyártókat. Hiába mondták ők maguk, hogy nem érnének sokat túldolgoztatott, rossz egészségi állapotú munkásokkal, hiába tagadta/cáfolta a kormány is, a „nyugati nagytőke” és a zsarnoki állam cinkossága a Komintern kora óta vonzó magyarázó képlet, akármi történt is közben.

Főleg hogy a ki nem fizetett – eltulajdonított – munkaidő fogalma oly szépen összeillik a marxi értéktöbblet-elmélettel, azaz a „kizsákmányolás” formulájával.  (Nem mintha nagy német és egyéb óriáscégek nem működnének együtt szívesen elnyomó kormányokkal – de nem akkor, ha saját érdekük ellen dolgoznak.)

Kicsit közelebb a földhöz: jelen cikk előzményében már szó volt arról, hogy az egy éven túli túlóra-elszámolás az építőiparban lehet közvetlen érdek, ahol az Orbán-kegyenc oligarchák nagy része ténykedik. Az építőiparban – láttuk – viszonylag sok viszonylag képzetlen munkaerő kell, és történetesen kicsi a szervezett, vagyis védekezésre képes munkavállalók aránya.

Ugyancsak állandó vita tárgya a túlórapénz a rendőrségnél és az egészségügyben, vagyis a közszféra kulcsfontosságú szervezeteiben, amelyek a mindennapi lét elemi biztonságának és alapminőségének fenntartásához szükségesek, de amelyekben a sztrájk lehetősége korlátozott. Más kérdés, hogy hogyan képzelik a túlórák további szaporítását olyan szakmákban, ahol nemcsak a munkavállalók élet és egészsége múlhat a jó testi-lelki állapoton. Hol találnak embert?

Végül: csakugyan sokan dolgoznak külföldi tulajdonú nagyvállalatok kisvárosi üzemeiben, ahol a környéken nincs más számottevő munkaadó, vagy kevés van, és ezzel a helyzettel a cég visszaél, mert a nem túl képzett munkások akkor sem hagyják ott, ha rosszak a munkafeltételek és kicsi a fizetés.

Mi a közös a fenti helyzetekben? Az 1) alacsony képzettség, 2) és/vagy a gyenge szervezettség, 3)  és/vagy az érdekvédelem korlátozottsága, 4) és („vagy” nélkül) a piaci verseny plusz a piaci gondolkodás hiánya.

Minden elismerésem a politikai marketingeseké, akik (végre) kitaláltak valami hatásosat, a „rabszolgatörvény” címkét, de a munka világa Magyarországon nem a túlóratörvény idei módosítása miatt lett mára katasztrófaövezet.

Vegyük sorra. Képzettség? Dilettánsok és szakbarbárok kezén a magyar oktatás – és így a magyar munkaerő tönkremegy. Nem azonnal, de gyorsan. Az alapfokú oktatás gyenge színvonala, a tankötelezettség felső korhatárának leszállítása tizenhat évre, a közismereti tárgyak eltüntetése a szakmunkásképzésből, a szakközépiskolák  fél évszázadon át működő rendszerének leépítése (átminősítése az érdemi továbbtanulást lehetetlenné tévő szakgimnáziumokká), a gyerekek elriasztása a gimnáziumoktól, tehát az általános érettségitől – mindez egy célt ér el (azt nem merem mondani, hogy szolgál): további tanulásra, piacon értékesíthető tudás elsajátítására alkalmatlan rabszolgák termelését.

Szervezettség? Magyarországon is nagy hagyományuk van a szakszervezeteknek. Volt. A szakszervezet minden működő liberális demokráciának része. Munkavállalónak lenni nem annyi, mint szakszervezeti tagnak lenni, de a munkavállalák így is számíthatnak a szakszervezetek védelmére. A munka törvénykönyvét nem módosítják úgy, hogy velük ne egyeztetnének – előtte.

Az első lépés alighanem a társadalom- és nyugdíjbiztonsági önkormányzatok megszüntetése volt – az első Orbán-kormány egyik korai sakk-matt intézkedése. Minek egy olyan hatalmi központ, ami nem a párt-erőviszonyokat tükrözi? A vagyonkezelés visszásságaival indokolták. Kaptuk helyette az Orbán-kormányok vagyonkezelését, lásd magány-nyugdíjpénztár, és megjegyzendő, hogy az idő tájt az Állami Számvevőszék a Fidesz gazdálkodását is vizsgálta – akrobatamutatványokra volt szükség, hogy a legnagyobb kormánypártnál ne kelljen lehúzni a rólót, de megoldották.

Az önkormányzatokat senki sem siratta (emlékszik még valaki? szabadon és tisztességesen választottuk meg őket), a szakszervezetek lassanként jelentéktelenné váltak, tagságuk morzsolódott, legális eszközeik fogyatkoztak – kivéve olyan állami monopolszakmákban és addig, ahol és ameddig a sztrájkot a politikai ellenzék még használni tudta saját céljaira. Aztán ott se. Egyre kevesebb az akadály a rabszolgásodás útjában.

A helyi munkalehetőségek szűkösségéről több könyvet lehetne írni, most csak egy szelet.  Nem véletlen, hogy gyakran külföldi cégek tartják fenn a pár száz fős üzemeket. Nekik van tőkéjük és piacuk, és nincs feltétlenül szükségük kivételesen jól képzett munkaerőre.

Magyarországon egyfelől az esély nagyon kevés, hogy egy induló kisvállalkozás legális módon és politikai-hatalmi segítség nélkül megkapaszkodjon, közép-, majd akár csak szerény nagyvállalkozássá váljon. Másfelől a képesség sem elég. A vállalkozók nagy része húsz-harminc évvel ezelőtti világban él, nem innovatív, rugalmatlan. Nem tud nyelveket, tehát csak hallomásból tudja, mi zajlik az üzletágában az ország határain kívül. Az eladástól, ahogy Seth Godin mondaná,  a saját problémáinak (mármint a cége fennmaradásának) megoldását várja, és nem azért lép ki a piacra, mert azzal érhet el sikert, ha megoldja mások problémáit.

Nem részletkérdés, csak talán túl prózai: a munkanélküliség csökkentéséért felelősök leginkább feldogozóiparban és kétkezi közmunkában gondolkoznak, tehát olyan munkákban, ahol fizikailag ott kell lenni a munkahelyen. A világ nem errefelé halad, a magyar oktatási rendszer viszont – láttuk – igen. Központi tervezés nélkül – vagy nem is kell, elég, ha a piacellenes gondolkodás öröksége akadálytalanul hat – teljes a harmónia.

Főleg a vidéki munkavállalók százezreinek életében a továbblépés nélküli, kis keresetű, helyhez kötött, érdekvédelem nélküli rabszolgastátus jelenti az egyetlen biztonságot. Úgy látszik, ezt érdemli Magyarország.

Szívesen mennék tüntetni ez ellen.

 

A szerző az Élet és Irodalom (Budapest) rovatvezetője.