Az nem úgy volt 14. - Egyéni választókerület

Széky János | 2016. február 15. - 08:28 | Vélemény
Az nem úgy volt 14. - Egyéni választókerület

Az egyéni választókerület intézménye nem úgy került a mai magyar választási rendszerbe, hogy az alapító atyák körülnéztek, és megtetszett nekik a brit, esetleg a nyugatnémet modell, nem is úgy, hogy fölújították az 1945-ben megszakadt magyar hagyományt, hanem már 1989-ben benne volt. Egészen pontosan az 1966-os választási törvénnyel került bele.

Addig a népi demokrácia fenntartotta azt a fikciót önmagáról, hogy az 1945-46-os politikai rendszer egyenes folytatása. Eredetileg ugyanis többpárti, listás választások voltak, csak a Magyar Dolgozók Pártja mellett a többiek elhaltak úgy, hogy be se kellett tiltani őket, pontosabban feloldódtak a marxista-leninista pártot is magába foglaló Népfrontban. Úgy alakult tehát „történelmileg”, hogy az 1945-46-os politikai rendszerben a kommunisták és a pártonkívüliek Hazafias Népfront nevű koalíciója volt az egyetlen politikai tömörülés, amely listát állíthatott.

Az ilyen „választások” azonban a választás sivár karikatúrái maradtak. Teljesen fölösleges volt a döntésképes Központi Bizottság, valamint a jogszabályokat kibocsátó Elnöki Tanács mellett egy hatalmas létszámú párhuzamos testületet fenntartani, amely ugyanazokat „képviseli”, mint a másik kettő, azaz hozzájuk képest, többletben, nem képvisel senkit.

Ezért kellett szocialista demokráciát játszani. A mintát a Szovjetunió adta, ahol hivatalosan is egypártrendszer volt (ellentétben több más szocialista országgal, ahol léteztek leigázott „szövetséges” pártok); ahol a politikai közösség természetesen nem tagolódhatott nézetek szerint (nem volt véleményszabadság); ahol az érdekellentétek nem voltak „antagonisztikusak”, s egyáltalán, azt, hogy minek mi az érdeke, az egyetlen párt abszolút biztonsággal tudta.

Voltak viszont kisebb-nagyobb érdekkülönbségek földrajzi tagolódás szerint, X. városnak ez volt a problémája, Y. autonóm köztársaságnak amaz, és a Legfelsőbb Tanács működésének – a párthatározatok törvényekre való lefordításán kívül – az volt a célja, hogy az egyes körzetek hírt adjanak egymásnak a helyzetükről, gondjaikról és törekvéseikről, a szocialista fejlődés állásáról.

Magyar viszonyok között – kisebb ország – ehhez a kijárás funkciója is társult: „a mi országgyűlési képviselőnk” rendszeresen „fel” tud menni Pestre, ott bejuthat olyan helyekre, ahová mi nem, és közvetíti azokat a problémáinkat, amiket „odafönt” nem ismernek, el tud intézni „nekünk” dolgokat.

Az egyéni választókerület tehát szocialista viszonyok között az egypártrendszernek megfelelő országos képviseleti forma.

A nevetségesség elkerülésére, s mert ilyen volt a korszellem – folytak az új gazdasági mechanizmus bevezetésének előkészületei –, a szocialista demokrácia jegyében lehetővé tették a kettős jelölést, majd 1971-től már nemcsak a Hazafias Népfront állíthatott jelöltet. 1985-ben a többes jelölés már kötelező volt, és 32 „spontán” jelölt valóban be is jutott a parlamentbe (közülük egy-kettő volt valóban kritikus, ellenzéki egy se, azt nem engedtékj), keményvonalas kommunisták (Biszku Béla, Komócsin Mihály, Pap János) pedig kibuktak.

Mivel a következő három évben többpártrendszerre még a kevesen gondoltak, a demokratikus ellenzék is úgy képzelte a jövőt, hogy egyre több kritikus, esetleg ellenzéki képviselőt választanak meg a rendszerhű jelöltekkel szemben – természetesen az egyéni kerületekben.

Bonyolult alku

Amikor 1989 júniusában összeült a Nemzeti Kerekasztal, a választási rendszer kérdése még teljesen nyitott volt. A kisgazdák és a szociáldemokraták nem bővelkedtek vonzó személyiségekben, viszont bíztak benne, hogy a pártjuk puszta neve sok szavazót vonz, ezért tisztán listás rendszert szerettek volna. A szabad demokraták, éppen fordítva, vidéken mint párt gyengék voltak, viszont sok ismert ember csatlakozott hozzájuk, ezért számukra a tisztán egyéni rendszer lett volna előnyös.

Az MDF ismert volt mint párt is, meg népszerű tagjai voltak Budapesten és sok vidéki városban; ezért leginkább valamilyen vegyes rendszer felelt meg neki, de sok vezető személyisége a tisztán egyénit sem bánta volna, ugyanis pár hónappal korábban még nem plurális rendszerben. gondolkodott

A bomlófélben lévő MSZMP a kormány intézkedéseinek köszönhetően ekkor volt népszerűsége csúcsán, úgyhogy a listás rendszer kedvezett volna neki, mert remélhette, hogy egy-két domesztikált vagy bábpárttal kormányzóképes koalíciót alkothat. Az Országgyűlésben ülő képviselőik azonban meg voltak győződve, hogy a képviselő dolga nem más, mint a választókerület népével való kapcsolattartás és ügyes-bajos gondjaik elintézése az országos nyilvánosság segítségével. Mély megvetéssel beszéltek arról az eshetőségről, hogy valaki csak úgy politizál, jártatja a száját komoly választókerületi munka helyett. „Nekik aztán ihaj-csuhaj” – ahogy egy népének élő orvos-képviselő summázta.

Az 1989 utáni – s bizonyos értelemben a mai – választási rendszer annak a válasznak a terméke, amelyet az akkori politikai elit az 1989-as nyár végi, pillanatnyi helyzetre adott. Ekkor ugyanis több választókerületben – kommunista képviselők lemondása miatt – pótválasztást tartottak, és ezeket sorra nyerte a közvélemény-kutatásokban csak második helyen álló MDF, minthogy be tudta gyűjteni az összes ellenzéki szavazatot. Bebizonyosodott, hogy az MSZMP-nek nem lesz módja kormányalakításra.

Az ellenzék természetesen le akarta győzni az MSZMP-t. Ugyanakkor az MDF-en és leghívebb szövetségesein kívül senki sem akarta, hogy a fiatal, akkor még uralkodóan harmadikutas párt – tényleges népszerűségét és humán kapacitását meghazudtolva – egyedül abszolút többséget szerezzen. (Nagyon valószínű, hogy Antall Józsefet sem vonzotta ez a kilátás.) Másfelől kiszámíthatatlan veszélyt rejtett, ha a legerősebb, (akkor még nem is poszt-) kommunista párt a tényleges súlyánál jóval kisebb arányban van jelen a parlamentben, vagy egyáltalán be se jut – erre pedig az egyéni választókerületi rendszerben megvolt az esély.

Emiatt kellett megszerkeszteni a világ legbonyolultabb választási rendszerét. Az egyéni választókerületeket azért tartották meg, mert egyrészt kiderült, hogy így lehet legyőzni a kommunistákat. Másrészt tisztán listás rendszerben az MDF eltörpült volna a koalíción belül (a közvélemény-kutatások szerint 14 százalék szavazott volna rá; az Ellenzéki Kerekasztal másik hat pártjára összesen 37). Harmadrészt az SZDSZ ekkor még nagyon rosszul állt a közvélemény-kutatásokban, listásan a bejutásra sem lett volna sok esélye.

A listás szavazás megtartására alapvetően azért volt szükség, hogy az akkor messze legnépszerűbb párt, a parlamenti demokráciát elfogadó MSZMP ne tűnjön el, vagy ne váljon jelentéktelenné az egyéni vereségek miatt, mert az kiszámíthatatlan belpolitikai reakciókat és ellenreakciókat szülne. Két forduló ellenben azért kellett, mert egy fordulóban az MSZMP mégiscsak túlnyerte volna magát, kivéve, ha az ellenzék rögtön közös jelöltet állít, ez viszont az MDF túlzott dominanciájához vagy pedig végeláthatatlan veszekedésekhez és alkudozásokhoz vezetett volna.

Az egyéni választókerületek sokasága és a második forduló előzi visszalépések egyrészt lehetővé tették, hogy a majdani, „ellenzéki” koalíciónak biztos többsége legyen, és ezen belül az MDF a tényleges súlyához képest viszonylag erős maradjon, így az első demokratikus kormányt ne gyengítsék belső rivalizálások, és ne próbálja lemorzsolni az ellenoldal. Az országos kompenzációs listát azonban mely mandátumokra váltotta át a vesztesek „töredékszavazatait”, megint csak kiegyensúlyozó hatásúnak tervezték, az MSZMP, illetve a kisebb pártok mértéktartó felerősítésére.

A pártok erőviszonyai, mint köztudomású, két-három hónapon belül teljesen megváltoztak, a biztosítékok és óvintézkedések egész bonyolult rendszere értelmét vesztette, de addigra már elfogadták a huszonhárom éven át érvényes választási törvényt, az pedig elkezdte élni önálló életét.

Szó sincs tehát arról, amit a politikai kaszt negyedszázadon át terjesztett: hogy a választási rendszert hosszú távra előretekintve, stratégia bölcsességgel, a célok és adottságok gondos mérlegelésével tervezték volna meg. Nem. Mérnöki pontossággal és tagadhatatlan demokrata lelkiismeretességgel, de pillanatnyi taktikai meggondolásokból szerkesztették meg olyan helyzetre válaszolva, mely pár hónap múlva (és soha többé) nem állt fenn.

Ez lett az álomból

Megvalósult, amit belekódoltak törvénybe: a választási rendszer a területi szétaprózással (vagyis az országos „lefedettség” követelményével), a magas bejutási küszöbbel, valamint a kopogtatócédulák rendszerével együtt roppantul megnehezítette az új pártok alakítását, parlamentbe jutását és megerősödését, azaz megfagyasztotta az 1990-es pártszerkezetet.

Azon belül viszont folyamatosan torzította a pártok erőviszonyait, és rontotta a pártok minőségét. A kormányok túlstabilizálódtak (ebben a konstruktív bizalmatlansági indítvány is segített), függetlenül a kormányzási teljesítményüktől. Az ellenzéki pártokat viszont ez a helyzet arra ösztönzi, hogy elveiket, nézetkülönbségeiket, sőt érdekeiket félretéve (tehát azt, ami őket párttá teszi) összezárjanak, és a lehető legalacsonyabb közös szakmai-szellemi nívón harcoljanak a kormány ellen. Ez kétoldalú felelőtlenséget jelentett; így katasztrofális hatással volt a mindenkori gazdaságpolitikára és a választópolgárok gazdasági-politikai gondolkodására.

Két olyan oldal jön létre, amely elvek képviselete helyett magáért a szembenállásért áll szemben. A két tömb között nincs átjárás, se köztes zóna, minden békülési gesztus vagy külön út (elvszerű politizálás) árulásnak vagy legalábbis haszontalannak minősül, ha ugyan nem politikai öngyilkosságnak.

Ugyancsak a választási rendszer következtében – hiszen ez volt a cél – az egyes oldalakon belül a legnagyobb párt minden választással erősebb lett, és ez a folyamat a kormányzati ciklusokban pozitív visszacsatolással ment tovább. (Pozitív a szó kibernetikai értelmében: a nagy pártok – akár kormányon, akár ellenzékben – magukhoz szívták a kisebbek elől a befolyást, a pénzt és az embereket.)

Magyarországon 2002-re megszilárdult a választási rendszerbe kódolt öncélú szembenálláson alapuló, de facto kétpártrendszer. Emlékezzünk: az eredeti cél a kommunisták legyőzése volt, de nem azért, hogy ez vagy az a másik párt szerezzen döntő hatalmat, hanem hogy demokrácia legyen. A demokrácia megvalósult (ha korlátozottan is), maradt célnak „a kommunisták” legyőzése és egy másik párt döntő hatalma.

A Fidesz, mivel ebben a polarizált rendszerben szabadulni akart a kétharmados kényszerkonszenzus nyűgétől, addig nem nyugodott, amíg meg nem szerezte a kétharmadot – s ezt az aránytalan választási rendszer lehetővé is tette. így ért véget a harmadik köztársaság. Ez volt a legsúlyosabb kár, amit az aránytalan választási rendszer okozott. Természetesen nem egyedül okozta, de nélküle nem történt volna meg.

Majd én lobbizok neked

Az aránytalanságon kívül az egyéni választókerületek rendszere önmagában is rongálta a demokráciát. Közvetlenül azért, mert magát a demokráciafogalmat rongálta.

A képviseleti demokrácia lényege, hogy egy politikai közösségben – ha országról van szó: országos szinten – hagyja szabadon érvényesülni a nézet- és érdekkülönbségeket, azaz vitatkozni és szövetkezni a pártokat. Ma Magyarországon nincs olyan párt, amelyiknek a programjában szerepelne egy adott terület (hát még választókerület) jellemző nézeteinek és érdekeinek képviselete az összes többihez képest. A jelölteket pedig pártok állítják, nem választókerületek. A parlamenti szavazások elenyésző töredéke érint külön egyes választókerületeket.

A politikai kultúra magyarországi állapotára jellemző, hogy időről időre felhangzik a követelés: a képviselők legyenek visszahívhatók két választások között is, ha „a választókerületük” elégedetlen velük”, mert az az igazi demokrácia, ahol így van. A követelőknek eszükbe se jut, hogy a) a listás képviselőket senki se tudná visszahívni, tehát akkor létezik a képviselők egy védett és egy támadható osztálya, b) ha a képviselők visszahívásáról bármikor dönthet ciklus közben „a választókerületük, akkor semmi értelme a többpártrendszerű választásnak. Vagy eszükbe jut, és az még rosszabb.

A médiában nagyon ritkán hangzik el, hogy Magyarországon, mint minden félig vagy egészen demokratikus többpártrendszerben, szabad mandátum van. Ez azt jelenti, hogy teljesen mindegy, valakit listán vagy „egyéniben” választottak-e meg, és ha „egyéniben”, akkor melyikben – ő az egész népet képviseli. Semmiféle politikai felelősséggel nem tartozik azon választókerület lakosainak, ahol megválasztották, sem azoknak, akik rászavaztak, sem azoknak, akik nem.

A képviselő csakis meggyőződése és lelkiismerete szerint szavaz – ez Magyarországon általában azt jelenti, hogy úgy szavaz, ahogy a párt frakcióvezetője utasítja (nem pedig úgy, ahogy „a választói, pláne az ellene szavazók, elvárják tőle); kivételes esetben nem ért egyet az utasítással, s ez odáig fajulhat, hogy kilép a pártból, de a „választói” nem kötelezhetik arra, hogy ciklus végéig maradjon.

Akkor miért hiszi a többség mégis mindennek az ellenkezőjét? Itt megint visszajutunk oda, hogy azért, mert nagyon régóta nem hall mást. Az uralkodó kasztnak nyers érdeke, hogy ezt a választópolgárok ezt higgyék. Közönséges anyagi érdeke is, mivel rendkívül bőkezű és rendkívül lazán számon kért költségtérítési rendszert szavazott meg saját magának, és emellett az a legfőbb érv, hogy hiába szavazgat az „egyéni” képviselő Pesten, kapcsolatot kell tartania vidéken „a választóival”, mert különben nem tudná, mit kell mondania. Kilométerpénz.

Ez utóbbi érv – és egyáltalán az a kortesközhely, hogy a képviselő, ha megválasztják, a szűkebb körzet érdekeit fogja képviselni a parlamentben, sőt, azt kell képviselnie, az esetek túlnyomó részében hazugság. Ez a hazugság annál is kártékonyabb, mert még inkább a nagyobb, esélyesebb párt felé tereli a szavazatokat, hiszen nyilván a várható győztes párt jelöltje tud elintézni dolgokat Pesten, „ő fekszik jobban”. Ajánlok egy szúrópróbát: szánjon rá valaki, mondjuk két órát arra, hogy megnézze (tetszőleges kulcsszavak alapján), hányszor szólalnak fel „egyéni” kormánypárti képviselők vitában, interpellációban, kérdésben az „ő” választókerületük érdekében. Illetve aki felszólal egy-egy kisebb körzet érdekében, az milyen arányban ellenzéki, illetve „listás” képviselő. Meglepő eredményre fog jutni.

Az elintéző képviselő mítoszát az MSZP plántálta el az az 1994–98-as ciklusban, amikor övé volt az „egyéni” mandátumok 85 százaléka, és úgy gondolta, hogy folytathatja a politikátlan, „kijáró” helyi képviselők intézményének a cikk elején leírt, egypártrendszerből örökölt hagyományát. Ugyancsak az MSZP szüntette meg azt az összeférhetetlenségi szabályt, hogy polgármester nem lehet képviselő, és ezzel elértünk a kártételek listájának utolsó, de nagyon nem lényegtelen pontjához.

Kijárás helyett önkormányzat

Az egyéni választókerületek rendszerét védelmezők most az egyszer nem manipulációból származó, hanem természetes érve: „Akkor mi lesz velünk? Ha minden képviselő csak az országos dolgokkal törődik, ki fogja képviselni Jászberényt, Szekszárdot, Sajószentpétert, Csongrád megyét?” Válasz: az, ami Magyarországon nincs, a tényleges helyi önkormányzat.

Miközben az a hamis szlogen, hogy az országgyűlési képviselőnek „kapcsolatot kell tartania” azokkal, akik egy adott városban vagy községben őt megválasztották, a magyar politikai kaszt mindig is nyűgnek és veszélyforrásnak érzékelte azt, hogy csakugyan vannak olyan politikusok, akiknek kapcsolatot kell tartaniuk egy kisebb területtel, ahol valóban az ottani választóknak felelősek: nevezetesen az polgármesterek és önkormányzati képviselők. megyei képviselő-testületek tagjai.

Ez ugyanis nemcsak valódi, demokratikus ellensúlyt jelenthet a központi hatalommal szemben, hanem óriási érintkezési felületet, interfészt is a választópolgárokkal, ahol a parlamenti pártok vezető csoportjai nem tudják ellenőrizni, hogy ki léphet be a politikába, és ki nem. Nem tudják megőrizni a kaszt zárt jellegét.

Ezért a helyi önkormányzatokat valamivel 1990 és 2012 között nem tudatosan, hanem inkább ösztönösen, de majdnem teljesen kiüresítették és kiéheztették, függővé tették a központi költségvetéstől: 1990-ben még a helyben befizetett személyi jövedelemadó 50 százaléka maradt helyben, 2012-től 0 százalék. Előbb – a szocialisták „jóvoltából” – az önkormányzati vezető és az „egyéni” képviselő tisztsége vált csereszabatossá, majd a Fidesz gyakorlatilag fölöslegessé tette az általa jelölt önkormányzati vezetőket – és nagyon gyengévé az ellenzékieket.

Nagyon jellemző módon a Fidesz szervezete ma már választókerületek szerint tagolódik: a választókerületi elnök afféle járási párttitkár, és az esetek túlnyomó többségében egyszersmind ő az „egyéni” képviselő is. Visszatértek a pártállamhoz.

Hogyan lehet kiszabadulni ebből a helyzetből? Rövid távon, békésen sehogy, de békétlenül se. Ötven év kondicionálását (aminek nagyobbik része már az 1989 utáni korszakra esik) nem lehet megfordítani. Másféle politikai irányzatot matematikailag is csak úgy lehet kormányra juttatni (nem beszélve a kétharmadról), ha egy ellenzéki erő vagy szövetség az egyéni választókerületek nagy többségében győz. (És meg kell jegyeznem, hogy a nekem legrokonszenvesebb politikus, Kész Zoltán is egyéni választókerületben jutott be, s így ért véget a Fidesz kétharmada, nem a Jobbik tapolcai győzelmével – listás rendszerben ez nem történhetett volna meg, mert nincs ilyen párt.) Nagyon valószínű az is, hogy egy ilyen választási kimenetel ugyanúgy az egyéni választókerületi rendszer helyességébe és hasznosságába vetett erősítené meg, ahogy az 1990-es megerősítette.

Elvágná és nevetségessé tenné magát az a párt, amelyik bejelentené, hogy most utoljára az egyéni választókerületekben akarja megnyerni a választást, aztán megszüntetni őket. (Pedig általában is valami hasonlót kellene csinálni egy fordulat után: kétharmaddal megszüntetni a kétharmados elvet.) Akkor tehát minden kezdődik elölről?

Talán van kiút. Kettős javaslat: 1. A választási rendszert az előző részben említett német mintára kellene átalakítani, tehát megtartani az egyéni választókerületet, de az ott szerzett mandátumokat nem hozzáadni a listán szerzett mandátumokhoz, hanem kivonni belőlük. Így az „egyéni” képviselőség megszokott intézménye sem szűnne meg, és az arányosság is helyreállna. 2. Vissza kellene állítani a tényleges önkormányzati rendszert a személyi jövedelemadó nagy százalékának helyben maradásával, esetleg még – angol mintára – elviselhető vagyonadó kivetésével, amit szegényebb önkormányzatok esetében központi forrásokból egészítenének ki automatikusan egy bizonyos szintig.

Egyáltalán nem biztos, hogy beválik, de a változtatásra törekvő pártnak a össze kellene egyeztetnie az őszinteséget és tisztességet az elemi hatékonysággal és a további károkozás megelőzésével – különben a dolog reménytelen.

A szerző az Élet és Irodalom (Budapest) rovatvezetője.

Előzmények: Az nem úgy van Bevezető; Az nem úgy van 1. - Mik azok a fékek és ellensúlyok?;Az nem úgy van 2. - Egyéni jogok és intézmények; Az nem úgy van 3. - Választások. Az nem úgy van 4. - Korrupció és antikorrupció. Az nem úgy van 5. - Az elvhűség haszna. Az nem úgy van 6. -Multikulturalizmusés nacionalizmus. Az nem úgy van 7. – Jogászállam. Az nem úgy van 8. - Szabadság > egyenlőség > zsarnokság. Az nem úgy van 9. - Mit hívnak liberalizmusnak? Az nem úgy van 10. - A liberalizmus átváltozása. Az nem úgy van 11. - Magyar balfékek és ellensúlyok Az nem úgy van 12. – Állambiztonság Az nem úgy van 13. - Választási rendszer: tévképzetek.