Az új április 4. felé

Valamiért már napok óta a „Fénylő április négy” refrénű úttörődal járt az eszemben, amikor arról értesültem, hogy nemcsak a Mi Hazánk párt emlékezett meg Horthy Miklós budapesti bevonulásának századik évfordulójáról, hanem Lázár János, a nemdohányzók védelméért felelős miniszterelnöki biztos is.

Az új április 4. felé
Fotó: Koszticsák Szilárd / MTI

Lázár a harmadik Orbán-kormány idején kancelláriaminiszter volt, lényegében a rendszer második embere, ma nem az, de nem zuhant ki olyan gravitációs gyorsulással a hatalomból, mint Simicska, benne marad a nomenklatúra felső rétegében, úgyhogy feltehetjük:

Horthyról vallott nézetei vagy megfelelnek a NER pillanatnyi ideológiájának, vagy Lázár azt gondolja, hogy a Horthy-kultusz hirdetésével rajzolhajta meg jobban saját politikai profilját és szerezhet híveket, azaz arra számít, hogy a kultusz erősödni fog.

Azt mondja most: „Száz esztendővel ezelőtt bajtársaival és szövetségeseivel megmentette Magyarországot.”

Az első reakció Horthy későbbi bűneinek felidézése volt: az 1944. október 15-ig tartó időszakban nemhogy megmentette volna az országot, hanem százezrek haláláért és milliók megaláztatásáért, a nemzet szégyenéért volt felelős. De maradjunk csak Lázár kijelentésénél: kit és mitől mentett meg 1919. november 16. táján Horthy Miklós?

A lelkes hívek, gondolom, rávágnák, hogy „a kommunistáktól”. Tőlük azonban nem Horthy mentette meg Magyarországot, hiszen a Tanácsköztársaság a Tiszán átkelő román hadsereg támadása miatt bukott meg, amikor a fővezér és alakuló serege a közelben sem volt.

Akkor hát a rabló és kegyetlenkedő királyi román hadseregtől mentette meg Magyarországot? Nem, attól az antant mentett meg, ami már a tiszai átkelést sem nézte jó szemmel, nem beszélve a megszállók magatartásáról, és ragaszkodott hozzá, hogy vonuljanak ki Budapestről.

Horthy feladatának azt jelölte ki a békekonferencia, hogy miután a románok távoznak, az egyetlen létező magyar haderő élén – a katonai hatalomátvétel tiltását elfogadva – az új, koalíciós civil kormány támasza legyen, mely kormány aztán Huszár Károly elnökletével meg is alakult.

A hajóhad nélküli altengernagy tehát semmitől nem mentette meg Magyarországot – a bolsevik diktatúra visszatérésének nem volt esélye, külső ellenséggel pedig ebben a fegyverszünet után Horthy semmilyen minőségében nem szállt szembe. (Előtte pedig, 1918. október végén fegyverszünetet követelt, és Horvátországnak a délszláv államhoz való tartozását szorgalmazta – erről Böhm Vilmos ír.) A Nemzeti Hadsereg addigi tevékenysége leginkább a belső terrorban merült ki, amiről a fővezér igyekezett nem tudni.

1919. november 16-án senki sem tudta, hogy a szedett-vedett csapatok élén belovagló Horthyról korszak lesz elnevezve. Az antant a szabadon választott nemzetgyűlésre bízta, hogy milyen államformát választ,  a viszonylag szabadon – szociáldemokrata bojkott mellett – megválasztott nemzetgyűlés pedig a királyság megtartása és a kormányzói tisztség felújítása mellett döntött.

A fizikai erőszak természetesen megfélemlítő hatással volt sokakra, de nemcsak ez vezetett Horthy mint államfő elfogadásához. A lakosság nagy része stabilitást akart és – a szuverenitás visszanyerésének, egyszersmind a kollektív megaláztatásnak az idején – nemzeti formákra vágyott, és ezt a katonás egyéniségű Horthy megadta, bármilyen csekély volt is a politikai tehetsége.

Az 1945 után sokat gúnyolt fehér lovas bevonulás kétségtelenül látványosra sikeredett.  De hasonlítsuk össze Józef Piłsudskival, aki nem kisebb külső ellenséget győzött le, mint Trockij Vörös Hadseregét, ténylegesen megmentve az újjászületett Lengyelországot, és még az 1926-os puccsa után is a magyarnál liberálisabb, legalábbis kevésbé rendies, centrista rendszert vezetett be, elhatárolódva mind az agrárszocialistáktól, mind az Endecja antiszemitáitól.

Összefoglalva: az újnyilasok és Lázár János egy olyan esemény évfordulójáról emlékeztek meg felvonulással, koszorúzással, amikor egy – abban a pillanatban – nem kiemelkedően fontos szereplő nem tett semmi kiemelkedően fontosat, nem mentett meg senkitől semmit, de az aktus a később róla elnevezett rezsim számára hatásos propagandaanyag volt. De ha így megy tovább, akkor 1919. november 16. a magyar történelem fontos dátuma lesz.

Az egész roppantul emlékeztet 1945. április 4.-re. Ez volt, ugye, „Magyarország felszabadulásának ünnepe”. Így emlékeztek meg róla az egész következő korszakban, miközben a nép nagy része az eseményt úgy nevezte: „amikor bejöttek az oroszok”. Hogy mennyire volt felszabadulás, az legalábbis vitatható. Az is, hogy mennyiben mentette meg Horthy 1918-19 után Magyarországot.

Elneveztek arról az 1945-ös napról gépgyárat, utcát, szocialista brigádot, holott azon a napon nem történt semmi fontos, még a szovjet megszállás sem akkor kezdődött, csak Sztálin ezt jelölte ki a németek kiűzésének dátumául (valójában 13-ra sikerült). Propagandaanyagnak tökéletesen megfelelt.

Jó ám az irány.