Azt kérdezi, „what?!”
A magyar vezető nem érti: nem az a nagy kérdés, hogy Ukrajna csatlakozik-e a NATO-hoz, hanem az a döntő tény, hogy a NATO csatlakozott Ukrajnához. Ezzel a moszkovita magyar vezető háborús bűnös ruszki barátja is csak egyet tud kezdeni: hörög.
Egyébként egy Magyarország elleni hipotetikus invázió esetén Magyarországnak esélye nem lenne arra a támogatásra, amit Ukrajna kap a NATO-tagállamoktól (és további államoktól). Arrafelé haladunk, hogy Magyarország kvázi már csak de jure NATO-tag. Ukrajna kvázi de facto az. Kissé sarkosan.
(Ugyanakkor egyáltalán nem biztos, hogy a megszállt területek visszafoglalása után az ukrán-orosz viszony nyugvópontra kerül; annak, hogy Ukrajna átmenetileg még nem NATO-tag, egyes lehetséges forgatókönyvek szempontjából akár kedvező vonatkozásai is lehetnek, tekintve, hogy egy de jure nem NATO-tag Ukrajna bizonyos értelemben nagyobb mozgástérrel rendelkezhet egy megroggyant Oroszországgal szemben.)
Egy ideje rapidul növekszik azoknak a tábora, akik számára a gyakran hintapolitikának nevezett magyar különutasság már valami egészen más képzettársítást hoz be. Az orbánizmussal szembeni undor különösen artikulálódik Európa északkeleti, északi térségeiben. Ez az a része Európának (az ukránokat is beleértve az európai civilizációba), amerre az EU geopolitikai súlypontja el fog mozdulni.
Európa itt élő nemzetei számára Ukrajna euroatlanti integrációja egzisztenciális kérdés, ezzel szemben Magyarország a szélsőjobboldali kormányával és a 2014 óta masszívan, 60 és 70% között szélsőjobboldali pártokra szavazó társadalmával – ami Európában kirívó és példa nélküli jelenség – egyre inkább idegen test. A 20. század elején a „kompország” találó megnevezés volt; az akkorihoz képest a 21. század harmadik évtizedében jóval gyalázatosabb a magyar közállapot. Ez Északkelet-Európából feltűnően látszik.
A magyar vezető rendkívüli stratégának képzeli magát, a valóság az, hogy rendkívül buta. (A külügyérét meg se említsük, arra nincs hétköznapi szó, se terminusz technikusz.)
Az önhittség és az ostobaság kombinációja a fasiszta rezsimet létrehozó vezetőben, aki (a pártja után) a nemzetet is Európa páriájává teszi – a sztori előrehaladott állapotában vagyunk és szépen megnézzük a végéig, magyar kortársaim, mert már nem emlékszünk ilyesmire. Történelmi amnézia. Meg vakság. Akkor se vesszük észre, ha a szemünk előtt zajlik. Semmi kedvünk észrevenni, mert vannak mintáink, reflexeink, ilyenekre vagyunk kollektíve kondícionálva. Mert utána majd legalább lehet szipogni, nyavalyogni – ez a mi kulturálisan megalapozott nemzeti passziónk. Majd hárítunk, elmondjuk, hogy mi senkinek semmi rosszat nem akartunk, sőt, a kedves vezetőnk elment a békeküldetésbe, mindenkinek jót akartunk, mégis a magyart utálják, ergo, ki a rossz? Hát persze, hogy azok. (Hisz olyan jól tud esni egy kis önsajnálkozás; ahhoz pedig egy pici ellenségkép is mindig csúszik. És az úgy már egy egész estés nemzeti mentálhigiénés csomagnak is megteszi, édességgel-savanyúval, akár otthon, akár társaságban.) Ráfogjuk külső tényezőkre, énekelünk bőgicsélve balsorsról, abban huzamosabb ideje világelsők vagyunk, és mivel az infláción kívül egyéb elsőségről mostanában nem igazán tudunk beszámolni, ehhez ragaszkodunk. Hát miért ne tennénk ezt, ha most még vagyunk annyian fasizmusnak tapsoló, önsorsrontó magyarok, hogy egyszer még legalább megtehetjük?
