Megosztás
Horesnyík Ervin (26) Párkánytól nem messze, Bajta községében éli mindennapjait. A hétköznapokban Komáromban tevékenykedik jachttervezőként, azonban hazaérve szeretett községébe azonnal magára ölti a terepszínekben pompázó ruháját, s kezében a fényképezőgépével nekilát az alkotásnak. Természetfotósként járja a vidéket, megannyi varázslatos fényképet tudhat a magáénak, melyek közül már jó néhányat díjaztak különféle elismerésekkel. Ervin nem ismer lehetetlent, éjjel két órakor kipattan az ágyból, ha kell, kis rókákat etet, vagy épp egyedi lest épít magának.
Mikor és miért kezdtél fotózni?
Sokszor hallottam már másoktól, hogy azért kezdtek ebbe bele, mert kiskoruk óta érdekelte őket a fotózás. Az én esetemben nincs ilyen. Nagymamámmal nagyon sok időt töltöttünk a szabadban, illetve egy vadász barátommal is rengeteget jártuk az erdőt-mezőt. Ők voltak, akik megszerettették velem a természetet. Volt egy olyan dilim, hogy akarok egy fényképezőgépet, ami nagy és jó sok gomb van rajta, mondván, az milyen jó és menő. Így hát vettem egyet, azonban nem tudtam igazán, hogy mit vásárolok, nem értettem hozzá. Aznap fotózgattam vele, majd körülbelül fél évre bekerült a szekrénybe.
Az interneten rábukkantam egy gépvázkezelő tanfolyamra, ami felkeltette az érdeklődésemet, így részt vettem rajta. Megtanították, hogyan kell kezelni a fényképezőgépet, s hogy mit tudok kihozni belőle. Ekkor szippantott magába ez a világ.
Részt vettem további tanfolyamon, mely bevezetett a fotográfia rejtelmeibe. Igyekszem technikailag folyamatosan naprakész lenni, a látásmódom fejlesztése pedig, úgy hiszem, sosem áll meg, mindig tovább kell majd fejlesztenem magam.
A természetfotóknál, azon belül az állatok élethelyzeteinek megörökítésénél maradtál, ami talán a legtöbb türelmet igénylő szegmense a fotózásnak. Miért épp ez lopta be magát a szívedbe?
Készítettem néhány szociofotót is, főként a hajléktalanság témaköre vonz. Azonban annyira ez sem érdekel, hogy lecseréljem rá az állatokat.
Azt az időt, amit egy szociofotó elkészítésébe bele kell ölni, szívesebben töltöm az állatokra várva. Bár igaz, hogy ez egyfajta türelemjáték, mégis ez az én világom.
Ritkán sikerül olyan képet készítenem, amit elképzelek, hiszen nem tudok mást tenni, minthogy megadom a lehetőséget a természetnek és az állatoknak, hogy megfelelően helyezkedjenek. Ettől kezdve minden a szerencsén múlik. Annyit tehetek még, hogy kiismerem annyira az állatot, hogy tudjam a viselkedési formáit, hogy mit mikor csinál. Ez rengeteg időt igényel, akár évekbe is telhet.
Mikor kezdted el fotós szemmel figyelni az állatokat?
Közel öt éve. Utazgatok erre-arra, s azt tapasztaltam, hogy sokkal nehezebb egy számomra ismeretlen helyen valami maradandót alkotni. Hiszen ha elutazom valahová, nincs arra idő, hogy alaposan megismerjem a tájat.
Mely állatfajt sikerült mostanra jól kiismerned?
A legjobban az otthonom környékét ismerem, azon belül az őzeket. Ott már előre meg tudom mondani, hogy a napnak melyik szakaszában és hova kell menni, ha jó fotót akarok készíteni. Megesett már, hogy kis rókákat tudtam kifigyelni. Tudtam róla, hogy egy bizonyos helyen található kotorék, de arról nem volt tudomásom, hogy használják-e azt. Majd egyszer, amikor a közelben voltam, gondoltam meglesem, mivel épp akkor volt az az időszak, amikor a kicsik elkezdenek kint mozogni. Mikor odaértem, benéztem a kotorékba, a kis róka pedig visszalesett rám.
Ettől kezdve másfél hónapon át minden délután kijártam hozzájuk, megetettem őket, s naponta három-négy órát ott töltöttem. Ezáltal kiismertem őket annyira, hogy tudtam, körülbelül fél órával azután, hogy leteszem nekik a földre a húst, kijönnek a kotorékból, megeszik és a természetben játszanak. Így sok képet tudtam készíteni róluk a lemenő nap fényében.
Egy nagyon jó lehetőséget viszont sajnos elszalasztottam. Szemtanúja voltam, amikor a kicsik anyja öt-hat egérrel a szájában megérkezett, kiadott egy érdekes hangot, amire a kis rókák kiszaladtak, s elkapkodták tőle az egereket. Eközben a fényképezőgépem a földön hevert, nyomkodtam a telefonom, s csak néztem. Dühös voltam magamra, de úgy gondoltam, lesz még ilyen lehetőségem. Persze, azóta sem történt ez meg. Mostanra megtanultam, hogy a természet nagyon ritkán ismétli meg önmagát. Amit egyszer látunk, ugyanolyan formában nem látjuk többet.
Hol jártál utoljára fotózás céljából?
Nemrégen Erdélyben voltam. Azt kell, hogy mondjam, nagyon nagyot nem sikerült alkotnom. Nem lettek rosszak a képek, de meg sem közelítik azt, ami a fejemben volt. Ez mind abból adódott, hogy nem ismertem a területet, illetve nem volt elég időm az adott témákra. Az utóbbi is nagyon fontos, bár ez elég relatív. Van olyan fotóm, melyet öt perc alatt sikerült elkészítenem, de van, amikor fél évig nincs egy normális képem se. Nem lehet kiszámítani, s igazából tervezni sem lehet, hiszen a természetet és az állatok viselkedését nem tudom befolyásolni.
Hogyan zajlik egy fotózás?
Az ébredés attól függ, hogy hova megyek, mennyi ideig tart az odavezető út. Ezt mindig hozzászámolom az ébredéshez. Nyáron éjjel fél kettő-kettő körül kelek, hogy napkelte előtt kiérjek a terepre. Szeretek előtte is kimenni, amikor a kék óra zajlik. Nagyon hangulatos, kék az ég, kékek a fények. Igyekszem mindig úgy helyezkedni, hogy mire felkel a Nap, addigra már ott legyek, ahol lennem kell. Egyszer, kora tavasszal megesett, hogy körülbelül fél hatkor mentem ki, s a mezőn muflonokat láttam. Hamar megállapítottam, úgy helyezkednek el, hogy nem tudok közel férkőzni hozzájuk. Tudni kell, hogy a muflonok nagyon jól látnak, így óvatosnak kellett lennem. Tudtam, csak úgy készíthetek róluk képeket, ha legközelebb hamarabb odaérek a rétre, mint ők. Csak ugye itt jön képbe, amit már említettem, hogy attól még, hogy az egyik nap ott legeltek, az nem azt jelenti, hogy másnap is visszamennek. Azért tettem egy próbát, s másnap hajnali négykor már ott voltam. A harmatos fűben feküdtem, s vártam, persze a ruhám teljesen átázott. Az állatok negyed hat környékén bukkantak fel.
Amíg nincsenek megfelelő fények, hajnalban csak fekete foltokat látni. Így nem voltam biztos benne, hogy mit látok, de tudtam, hogy valami van a réten. Fél hat körül már láttam, hogy muflonok közelítenek.
Viszont négytől ott feküdtem, s hát az embernek vannak bizonyos szükségletei. Választhattam: felkelek és elvégzem a dolgom, de akkor feleslegesen vártam annyit az állatokra, vagy valahogy megoldom felkelés nélkül és így lesz képem. Az utóbbi mellett maradtam. Lett kép, s a dolgomat is elvégeztem.
Medvét is fotóztál.
Tavaly áprilisban medvefotózás céljából utaztam Erdélybe. A vendéglátóm mondta, vannak szuper lesei, ahonnan tudok készíteni fényképet. Ő ott él, tehát ismerte a területet. Nekem ez nem volt elég, a lest meghagytam a turistáknak. A szabadban akartam elcsípni a medvét. Két alkalmam volt fotózni, de azok sem lettek világbajnok képek. Ez megint abból ered, amit már említettem, hogy nem ismertem a területet. Már eléggé sötétedett, erdei úton mentünk, melynek egy mező volt a végén. Megpillantottunk két őzet. Rájuk kúsztunk. A furcsa az volt, hogy bár nem vettek észre minket, mégis idegesek lettek. Elkezdtek felénk futni. Kiderült, valóban nem minket vettek észre, hanem egy körülbelül 350 kilós kan medve sétált a mezőre. Elindult az úton, egyenesen felénk. Olyan közel jött, hogy már csak a feje fért bele a képbe. Ekkor nem is fényképeztem, mert azért kicsit megriadtam. De nem történt baj, békésen továbbállt.
Melyik az eddigi legemlékezetesebb fotós kalandod?
Az idei erdélyi utam. Kipattant a fejemből az ötlet, miszerint szeretnék bölényt és zergét lencsevégre kapni. 900 kilométert utaztam Erdélyig, majd onnan egy barátommal továbbmentünk még közel 300 kilométert, a moldovai határnál jártunk. Hajnalban keltünk, és már útnak is indultunk. Szerencsénk volt, mert hamar rátaláltunk egy fák alatt pihenő bölénycsordára. Voltak elképzeléseim, amelynek sajnos csak 20 százaléka valósult meg, mivel nem adta a természet, amit szerettem volna. Mikor meguntuk a táplálkozó bölényeket, továbbmentünk újabbak után kutatva, de azután már egyet sem találtunk.
Másfél nap után továbbálltunk zergéket keresni. Négy kilométert másztunk felfele durván 40 kilós felszereléssel a hátunkon. Eléggé meg kellett szenvednünk a természeti viszonyokkal. Egy menedékházszerűségben aludtunk. Turistaútvonalon haladtunk, azonban nagyjából másfél méteres volt a hó, így ha véletlenül félreléptünk, derékig elbuktunk benne. Így eléggé megerőltető túra volt. Az elején persze még viccesnek találtuk, de mikor már negyvenedszer buktam el a hóban, nem volt őszinte a mosolyom. Mikor megláttuk az első zergéket, jobb kedvre derültünk. Közel húsz zerge „állt modellt” nekünk. Óriási szél volt, de meg akartuk várni a naplementét, ami elmaradt, így potyára fagyoskodtunk. Két fa között húztuk meg magunkat, hogy ne érjen minket annyira a szél. Visszafelé már sötétben mentünk a szállásra, ami egy dombon helyezkedett el. Vizet a forrásból vittünk magunknak, így még plusz nehezékekkel másztunk fel oda. Ekkor már elpakoltam a gépemet, gondoltam úgysem lesz mit fotózni. Tévedtem! A legjobb pillanatot szalasztottam el. Gyönyörű volt az égbolt, s egy zerge kiugrott a fenyőerdőből, végigszökdelt a sziklaszirteken. Fantasztikus sziluettképeket lehetett volna készíteni, én pedig csak álltam és néztem. Így végül magzatpózban bebújtam a hálózsákomba.
Bár ez nem hangzik felhőtlenül pozitív élménynek, mégis az volt. Megtudtam, mit bírok, s azt is, mi kell ahhoz, hogy bölényt és zergét fotózhassak. Ezek után teljesen más szemmel nézek egy zergét ábrázoló képre, mert tudom, mi van mögötte.
Van olyan állat, melyet nagyon szeretnél megörökíteni, de eddig még nem sikerült?
Ilyen például a hóbagoly, de ehhez Kanadába kell utazni. Jelenleg egy afrikai túrát tervezgetek. Otthon pedig most a vadkacsákat figyelem, valamint egy fácánlest építek. Továbbá Gemencre készülök szarvasokra „vadászni”.
Szlávik Cyntia