Baloldaliak egymás közt

Széky János | 2017. június 1. - 07:11 | Vélemény

Gyurcsány Ferenc, a második legnagyobb magyar baloldali párt vezetője együttműködésről akart tárgyalni Botka Lászlóval, a legnagyobb magyar baloldali párt vezetőjével. Mire Botka László közölte, hogy Gyurcsány Ferenc személye gátja a kormányváltásnak.

Baloldaliak egymás közt
Fotó: MTI

Lehet, hogy így igaz, elvégre az egyik legnépszerűtlenebb magyar politikusról van szó. (Más kérdés, hogy Gyurcsány tisztában van azzal, mennyire „megosztó” személyiség, tehát amíg józan ítélőképességének birtokában van, aligha szeretne még egyszer miniszterelnök lenni). De minek kellett utánabiggyeszteni, hogy „a kormányváltás alapfeltétele a közös program, a közös lista, a közös egyéni jelöltek és a közös miniszterelnök-jelölt”? Botka két kijelentése között nincs logikai kapcsolat. Ha a személy az akadály, miért nem mondja azt neki, hogy nem tárgyal vele, és akkor tök mindegy, hogy elfogadja-e a közös programot (például), vagy sem.

Némi segítséget ad az MSZP-közlemény címe: „DK igen, Gyurcsány nem.” Eszerint az MSZP kollektív fejében három (négy) vélekedés él: 1. Gyurcsány valamiképpen meg akarja csípni a miniszterelnöki posztot (vagy olyan tisztséget, ahonnan komolyan beleszólhatna menet közben is a kormányzásba); 2. varázslatos és félelmetes rábeszélőképességével a) jobb listás pozíciókat és b) több egyéni jelöltséget szerezne a DK-nak, mint ami a pártot népszerűsége alapján megilletné; 3. a Demokratikus Koalíció becsületes baloldali párt lenne, ha megszabadulnának a blairi értelemben harmadikutas, lustább sajtó- és szociológusnyelven „neoliberális” Gyurcsánytól.

A szocialisták eszerint nem értik meg, hogy a DK szavazóinak nagy része éppen Gyurcsány miatt szavazna a DK-ra, mivel ő az, akinek egyszer már sikerült legyőznie Orbánt. Továbbá van egy olyan középosztálybeli és ezen belül értelmiségi szavazóréteg, amit az MSZP sohasem fog magához vonzani. Ha látványosan – még jobban – kiközösíti Gyurcsányt, annál kevésbé. Holott igazán érthetné, ha egyszer ő maga is minden politikai műveletét Orbán választási legyőzésének rendeli alá.

Egyébként éppen ez a baj. És ez a baj az MSZP négyes feltételével. Az a politikai erő ugyanis, aminek egy miniszterelnök-jelöltje, egy listája, minden választókerületben egy képviselőjelöltje és főképpen egy, közös programja van az Egy Nagy Cél érdekében, az nem választási koalíció, hanem párt. Egy darab párt.

Akkor tehát az MSZP nem választási szövetséget ajánl a többi baloldali pártnak, hanem a következő üzletet: „Adjátok nekünk a szavazóitokat, cserébe kaptok parlamenti mandátumokat a célból, hogy a képviselőitek megszavazzák a mi programunk részleteit, és kisebb kormányzati tisztségeket a célból, hogy részt vehessetek a mi programunk végrehajtásában.” Innen két út lehetséges, feltételezve azt a valószínűtlen kiemenetelt, hogy egy ilyen egyszínűvé tett „koalíció” győzni fog: megvalósítják a programot, és akkor az ország menetel tovább a semmibe, vagy – pedig közlik, hogy a program csak kamu volt, mely esetben 2006 replay következik.

Az MSZP-nek, illetve Botkának ezzel a négy feltétellel vagy az a célja, hogy ne lehessen teljesíteni őket, vagy eleve nem is tudja, hogy mit jelent a „párt” fogalma, és mi az a többpártrendszer. Nem tudom, melyik rosszabb, de a kettő nem zárja ki egymást.

Ami a programot illeti, az az „elvhű baloldaliságon” alapul. Az elvhűségben Botka eljutott odáig, hogy Bajnai Gordon volt szocialista miniszterelnököt Horthy Miklóssal és Rákosi Mátyással említi egy sorban, ez bizonyos kétségeket ébreszt politikusi elméjének épsége felől, de azért próbáljuk legalább mi józanul értelmezni a program tartalmát.

Szóval: az esélyegyenlőség (liberális elv) jó, de inkább vagyoni egyenlőség kellene. „Fizessenek a gazdagok!” Vagyis a Botka-féle, új, elvszerűen baloldali MSZP gazdaságpolitikailag ugyanúgy ítéli meg a monstre bűncselekmény-sorozatot, mint a joguralmi viszonyok között elért piaci sikert, aminek meggazdagodás az eredménye.

Ha én párt volnék, arra törekednék, hogy egyszer joguralmi viszonyok legyenek Magyarországon. És ennek ugyanúgy ellentmond az, hogy a bűnös úton szerzett pénzt az adótörvények célzott megváltoztatása útján vegyék el, nem pedig jogalkalmazással, vagyis igazságszolgáltatási úton – mint hogy a jobb teljesítménnyel szerzett pénzt vegyék el, szintén a jogszabályok célzott megváltoztatása útján.

Azonkívül az MSZP jövedelemnövelést akar minden platformon, ahová az állam keze elérhet: állami alkalmazásban lévő közmunkásoknak rendes minimálbért, a minimálbéreseknek új törvénnyel nagyobb minimálbért, a nyugdíjasoknak újra 13. havi nyugdíjat. „Több pénzt az embereknek”, ahogy Medgyessy Péter mondta 2002-ben, látható hosszú távú eredménnyel. Ha valaki megkérdezi, hogy miből, arra az az elmosódó válasz jön, hogy majd a gazdagok keményebb megadóztatásából, igazságosan.

A helyzet az, hogy Magyarországot baloldali programmal nem lehet kihúzni a csávából. Nem lehetett négy évvel ezelőtt sem, és nem lehet most sem, még több baloldalisággal. Botka felcsattanásáról eszembe jut 2014 tavasza, amikor ugyan sikerült tető alá hozni az összefogást, de a vereséghez elegendő program akkor is a szocialistáké volt. És akkor sokat dühöngtem a „8 pont” demagógiája miatt. Kissé össze is zördültem miatta egy szocialista főemberrel, aki felvilágosított, hogy ők tudják, mi kell a népnek, nem a nyikhaj belvárgyerek újságírók. Nem kellett volna. Az a program semmi nem volt a mostani elvhű baloldalisághoz képest.

Baloldalinak az is baloldali volt, a rezsicsökkentés jelszavának átvétele tömény demagógia, s annak ráadásul hasznontalan, de az írói legalább tudomást vettek róla, hogy nemcsak olyan választpolgárok léteznek, akiknek a jövedelmét az állam folyósítja vagy írja elő, hanem ún. vállalkozók is, meg alkalmazottak, akiknek piacról kéne megélniük, ugyanis:

Abban a szektorban, amit hazánkban, számomra ismeretlen okból, a „magán” szó kikerülésével, ámde találóan „versenyszférának” neveznek, jelezvén, hogy a köz- vagy költségvetési szférában nincs verseny, tehát a teljesítmény megítélése szubjektív és nem demokratikus viszonyok között önkényes – szóval ebben a szektorban van a munkahelyek több mint kétharmada, és végső soron innen jönnek az adók, amiket visszafizetnek az állami alkalmazottaknak fizetés, a nyugdíjasoknak nyugdíj formájában.

Körülbelül kétmillió emberről van szó. Nagyjából annyiról, ahány nyugdíjas van. Több mint kétszer annyiról, ahány ember a kötésgvetési szférában dolgozik. Mégis, miért, hogy az összes párt a nyugdíjasok kegyét keresi (vagy ígéri, hogy majd keresi), és az összes ellenzéki párt csakis a közszféra dolgozóival – a pedagógusoktól a tűzoltókig – számol mint az ellenállás lehetséges kezdeményezőivel és támaszaival? A vállalkozások alkalmazottaival pedig csak úgy, mintha nyugdíjasok volnának, vagy a költségvetésből kapnák fizetésüket – majd politikai eszközökkel, erőből megoldják nekik, hogy több gempát kapjanak. Bérunió és egyéb badarságok.

Ha valaki megnézi azt a bizonyos 8 pontot, 2014-ben még az MSZP is tisztában volt azzal, hogy a mai, kizsigerelő adórendszerben a munkáltatóknak nem érdekük új embert fölvenni és a régieket jól megfizetni, lásd növekedés. De miért alakult ki mára nagykoalíciós egyetértés a DK-tól a Jobbikig arról, hogy azért nem jók a fizetések, mert valakik, gonoszok, kapitalisták és stadionépítők nemaggyákodajapénzet?

Nekem olyan Magyarország, amit ők ígérnek, nem kellene a mostani helyett, mert a többség számára, azoknak, akiket a kultúrharc részletei nem érdekelnek, lényegében ugyanaz lesz, mint a mostani. Sivár, lebutított, provinciális, kudarckerülő. Teljesítménygyilkos. Orbán helyett egy Nemorbánnal, míg el- vagy vissza nem jön Orbán 2.0. (Vagy ha jól számolom, 4.0.)

Arról nem beszélve, hogy mivel a Fidesznél van a kasszakulcs, ő tud állami pénzt osztogatni – nem ígéretben, hanem a valóságban, nem a választás után, hanem előtte, meg ő az, aki ezt az „itt a piros, hol a piros”-t reklámozni tudja kék alapú óriásplakátokon, amikor éppen olyan kedve van. „Magyarország jobban teljesít” – mondja azoknak, akik kapnak valami pénzt, és azoknak is, akiktől ugyanezt elveszik, hogy szavazatvásárlás céljából odaadhassák másoknak.

Szóval szerintem a baloldali pártok nem fognak választást nyerni, hiába akarják nagyon, nagyon-nagyon, nagyon-nagyon-nagyon, és hiába hergelik magukat azzal – mint 2014-ben is –, hogy „újabb négy évet nem bírunk ki”, és ha veszítenek, a Fidesz visszafordíthatatlanná teszi hatalmi várának kiépítését.

Visszafordíthatatlanná – mihez képest? Mi van, ha már most visszafordíthatatlan? Honnan lehet tudni, hogy már nem vagyunk-e túl azon a ponton? És akkor az összes alku és vita jelöltállításról, programról meg hasonlókról puszta időfecsérlés, vagy annál is rosszabb, hozzájárulás a mostani rendszer tartósításához?

És főleg: van-e ilyen helyzetben értelmes ellenzéki stratégia? Erről a folytatásban.

A szerző az Élet és Irodalom (Budapest) rovatvezetője.