Batman: Nem nézek, de látok. A sötét számomra fényként ragyog

Michael Keaton, Val Kilmer, George Clooney, Christian Bale, Ben Affleck – ennyi remek színész, meg az általuk képviselt stílus után joggal merült fel a kérdés, hogy mi újat tud még mutatni a képregényes világ egyik legismertebb és legnépszerűbb hőse. A Batman-film pedig megadta a választ.

Bruce Wayne immár két éve igyekszik felszámolni a bűnözést Gotham utcáin, és minél inkább elmerül a város mocskában, annál inkább rajta is eluralkodik a sötétség, a bosszúvágy és a szenvedés. Csakhogy Rébusz képében felbukkan egy újabb önbíráskodó alak, aki a nagyhatalmú és velejéig korrupt politikusok, befolyásos személyek életére tör, miközben Batmannek is üzen. Hősünk összeállva a macskák fürgeségével megáldott tolvajjal, Selina Kyle-lal kutatni kezd, a nyomok pedig Gotham alvilágába vezetnek.

A felütés baromi erős, és tulajdonképpen megágyaz a film hangulatának, azonnal beránt minket Gotham legmocskosabb bugyraiba, és tudatja velünk, hogy az elkövetkező órákra felejtsük el a jókedvet és a derűt. Akinek már a könyökén jön ki a manapság oly elterjedt könnyed humorral és laza cselekménnyel megáldott szuperhősmozi, és lényegesen komolyabb hangvételre vágyik, az garantáltan megtalálja számításait az új Batman-filmben. Egyszerűen be kell látni, hogy Matt Reevesnek marhára megy a hangulatkeltés: az esős, barátságtalan időjárás, valamint a játékidő 90 százalékára jellemző sötét tónusok nagyon betalálnak, az összképet pedig olyan egyszerűnek tűnő, de valójában elképesztően hatásos jelenetek fokozzák, amelyek szavak nélkül is brutálisan jól működnek. Ilyen például amikor Batman jelentőségteljesen kisétál a sötétségből, a vele szemben álló, bűnözőkből álló horda pedig csak ledermedve figyeli, vagy amikor hősünk némán végigvonul a folyosón álló rendőrök pillantásának kereszttüzében. Hidegrázós! Ilyen és ezekhez hasonló nüansznyi pillanatok teszik igazán zorddá és depresszívvé Batmant, ami az egész film mivoltára átragad.

Lévén, hogy nyomozós filmről van szó, a cselekmény ólomléptekkel halad előre. Aki kedveli a zsánert, az élvezettel merülhet el a film minden percében, van miben, hiszen öt perc híján háromórás a teljes játékidő, viszont a végére már az egész picit vontatottnak tűnik, utólag átgondolva pedig előjönnek olyan pillanatok, amiken bőven lehetett volna kurtítani. A képregényrajongók talán picit csalódottabbak lehetnek, hiszen az új Batman-filmben nincsenek repülő vagy lézersugárral lövöldöző földöntúli lények. Akárcsak a Bale-féle Sötét lovag-trilógia, a Batman is földhözragadtabb stílust képvisel, és ez piszokul jól is áll neki. Az akciójelenetek látványosak és kreatívan megkomponáltak – lásd a Pingvinnel folytatott autós üldözést, vagy amikor a fegyverlövések fényképezőgép vakujaként működve engednek betekintést a sötétben zajló bunyóba.

Az embereket viszont talán az foglalkoztathatta leginkább, hogy milyen is lesz Robert Pattinson Batmanként. Az általa megformált karakter jellemben újabb fejezetett nyitott a fentebb említettek körében. Hősünket ugyanis a bosszúvágy és a düh élteti, és élvezetből vadássza le mindazokat, akik arra rászolgáltak, nem érdekli a valós élete, személyes kapcsolatai, csak a bűnüldözés az, ami értelmet ad a létének. Ennek megfelelően pedig Pattinson inkább Batman, mint Bruce Wayne, hiszen a film 80 százalékában maszkot visel, és gyakran megszólalnia sem kell, hogy sugározza magából mindazt, amit ő megtestesít. Emellett örvendetes, hogy a végére kaptunk jellemfejlődést is önfelismerés módjában, s így vált azzá a karakter, akinek lennie kellett. Pattinson már rég nem az a kis ficsúr, akit az Alkonyat-filmekből megismerhettünk, azóta számos jobb szerepet tudhat maga mögött, de a Batmannel végleg betömheti a kételkedők száját.

A Paul Dano által megformált Rébusz (itt a Zodiákus köszön vissza) valami fenomenális, és szinte minden pillanatban feláll tőle az ember hátán a szőr. Igazi őrült, ugyanakkor úgy vág az esze, mint a beretva. Az elhúzódó cselekmény miatt picit csapongóra sikeredett valós motivációjának a kibontakozása, de annyi baj legyen. A Selinát alakító Zoe Kravitz pozitív csalódásnak mondható: egy talpraesett Macskanőt ismerhettünk meg a személyében, aki nem olyan sziklaszilárd, mint denevér kollégája, így az érzelmesebb megnyilvánulások sem állnak tőle távol. Jeffrey Wright (Gordon nyomozó) amolyan belépőként szolgál a nyomozásokba, különösen nagyobb karakterívet nem kaptunk a részéről, akárcsak az Alfredet megformáló Andy Serkistől. Colin Farrell Pingvinje viszont a pozitívumok közé tartozik, a maszkmesterek valami elképesztő munkát végeztek vele.

A Joker után ezúttal is bejött a DC-nek a komolyabb, sötétebb hangulatvétel, az univerzumépítést pedig teljességgel el lehet felejteni – szemmel láthatóan sokkal jobban működnek különállóan a karakterei. A Batman nehéz feladatot vállalt magára azzal, hogy egy számtalanszor megformált karaktert próbált új szemszögből megközelíteni, de sikerrel állta a sarat. A denevérember új kalandja az év egyik legjobban várt filmjéből az év egyik legjobbja lett.

(tt)