Békekölcsön '23

Húsz termékkategóriában (például baromfihús, sajt, kenyér, péksütemény, zöldség, gyümölcs) legalább egy terméket a megelőző havi legalacsonyabb árnál 10 százalékkal olcsóbban kell adniuk. Azonkívül lesznek még szigorított ellenőrzések és razziák.

Ez igazán rendes a kormánytól, miután főként ő maga csinálta az Európa-rekord inflációt, ezen belül az élelmiszerárak égbe szöktetését, az egész kontinensre érvényes okon felül leginkább a fogyasztási adók növelésével és a pótadó kivetésével, nem beszélve a nemzeti valuta rontásáról.

Közhasználatra, pontosabban közhülyítésre persze Brüsszel a főbűnös, és a sztori szerint ez „szankciós infláció”, de attól, hogy ezt sokszor, sűrűn, üvöltő hangerővel és minden csatornán nyomatják, még nem lesz igaz. Bármennyire igyekszik a politikai hatalom a lakosságot elszigetelni a valóságos információktól, egynél több agytekervényben előbb-utóbb megfordul a kérdés, hogy miért éppen minket ver az Isten a kajaárak megmásfélszereződésével (néha kétszeresnek tűnik).

Továbbá még az egytekervényes agyúak is birtokában vannak annyi közéleti ismeretnek, hogy ha egy országban baj van, akkor ott a kormánynak valamit muszáj csinálnia (sőt ez jut eszükbe először s talán utoljára is, nem lévén tudomásuk arról, hogy az országért – s nem a kormányáért – a polgárai tehetnek fontos dolgokat).

Úgyhogy, mivel a kormánynak nincsenek azonnal használható eszközei azzal a cudar Brüsszellel szemben, saját magát meg mégsem bánthatja, kell neki egy ellenség a magyarázathoz. Jelen esetben a kiskereskedelmi láncok, amik „túláraznak és spekulálnak” mint az osztályellenség 1945 után, a kereskedelem államosítása előtt. (Az aztán minden megoldott, mint tudjuk.)

Előtte, az utolsó pillanatban természetesen elhintették, hogy francia és görög mintát követnek. Régi technika ez: ha valamilyen aljasságra készülnek, előtte nagyítóval átvizsgáltatják a többi uniós tagállam joganyagát és intézkedéseit, találnak-e valahol valami hasonlót, aztán világgá harsogják, hogy a miénk is pont ilyen, nincsen ebben semmi különleges. Ha az észszerű szakpolitikák kidolgozására fordítanának annyi energiát, mint az aljasságok becsomagolására, nem itt tartanánk, dehát az egy másik rendszer lenne.

Gyerekkoromban még voltak otthon békekölcsön-kötvényeink. Szép kiállítású, színes papírlapok Rákosi-címerrel, rájuk volt írva, hogy mennyiért jegyezték őket a szüleim nem túl bőséges fizetésükből az 1950-es évek első felében, a kormányzat elfuserált gazdaságpolitikáját finanszírozandó.

Az államnak nemigen akaródzott visszafizetni a „kölcsönt”. Rendszeresen sorsolásokat tartottak, amikor a szerencsések nyerhettek valamilyen összeget, mint valami szerencsejátékban. Vagy nem. A végén, két évtized folyamatos drágulásai után, névértéken visszafizették, amit addig még nem húztak ki. Béke viszont volt, az fix, meg a nép áldozatainak hála, kiépült a szocialista nagyipar, az utóhatásait máig nyögjük.

Hamis békepropagandában ma sincs hiány (A békekölcsön tulajdonképpen az adóztatás egy formája volt, több adóra pedig, mint annyiszor a történelemben, háborús okból volt szükség – a nehézipart 1949-től azért kellett eredetileg fejleszteni, hogy Magyarország alkalmas felvonulási terület legyen az Oroszországi Föderáció Szovjetunió nevű jogelődjének Jugoszlávia ellen tervezett háborújában). Nemzetellenes külpolitika: pipa. Elfuserált gazdaságpolitika: pipa.

A kényszerített kiskereskedelmi akciókat végső soron a lakosság fizeti meg – vagy úgy, hogy a nagy láncok más termékeken bekaszálják a veszteséget, vagy úgy, hogy a kisebb boltok végképp tönkremennek. Ezzel a többletkiadással végül is a lakosság a nem demokratikus hatalom és a piacellenes gazdaságpolitika fenntartásához ad hitelt, amit ebben a rendszerben már nem kap vissza.

A különbség az, hogy Rákosiék klasszikus parancsgazdaságában nem létezhetett piaci verseny. Sem az árakban, se másban. A tűrhető életszínvonal utáni vágy pedig bűnös dolog volt, a fogyasztói kereslet nem szempont. A mai kormány viszont azt várja a magáncégek üzletmenetébe való erőszakos beavatkozástól, hogy a kötelező akciók nyomán „kialakul egy árverseny, és a fogyasztók járnak jól”.

Az ember nem tudja eldönteni, hogy ez a pofátlanság vagy a hülyeség csúcsteljesítménye. Vagy mindkettő? Félteni én már nem féltem a hazámat. Ez a játszma elveszett.

A szerző az Élet és Irodalom (Budapest) rovatvezetője