Béketábor, 2022

Díszszemle a Sztálin-szobor előtt – Budapest, 1953. április 4. – a fotó Hadtörténeti Múzeum Fotóarchívumának tulajdona

Nem sokkal később tisztázódott, hogy az Európai Bizottság ezt rosszallja, mert az az álláspontja, hogy nincs szükség kétoldalú megbeszélésekre Lavrovval.

Dehát Szijjártó partizánakciójában nincs semmi meglepő, hiszen szilveszter előtt, amikor a világ riadalmára már nagyban folytak az orosz csapatösszevonások Ukrajna határai mentén, Szijjártó volt az, akinek Lavrov átadta Moszkvában Putyin kitüntetését. Az EU külügyminiszterei közül egyedül neki.

Hogy csak a múlt hétig menjünk vissza, Magyarország volt az, aki megvétózta azt az uniós javaslatot, hogy az ENSZ Emberi Jogok Tanácsa különleges raportőrt küldjön ki az emberi jogok orosz megsértésének kivizsgálására. Mármost ennek a testületnek bőven vannak támadható pontjai, ám megint csak az a helyzet, hogy oroszpárti fellépésével a magyar diplomácia tök egyedül maradt az EU-ban.

Ugyanez a Szijjártó most kedden azt találta mondani, egyedül az uniós külügyminiszterek közül, hogy „A narratívák versenyét Európa már régen elveszítette az ukrajnai háború és az amiatt kivetett szankciók kapcsán”, és a világ többi része csak véget akar vetni a negatív hatásoknak. Ami egyrészt nem igaz, mert Putyin, ha mást nem is, a kommunikációs háborút látványosan elvesztette, démonian hatékonynak hitt propagandagépezete röhej és megvetés tárgya lett. Másrészt pont jókor mondta, nagyjából ugyanakkor, amikor a Kelet két legnagyobb államának vezetője azt jelezte Putyinnak: nem áll mellé a háborújában. Amúgy remek, hogy Szijjártó ezzel azt közölte: Orbán Magyarországa nem a Nyugathoz tartozik. Kompország, he?

Még egy példa a közelmúltból: az uniós szankciók hatodik csomagját úgy sikerült elfogadni, hogy a magyar vétóra válaszul levették a tilalmi listáról a KGB-s múltú, hírhedten korrupt, háborús uszító moszkvai pátriárkát, Kirillt, aki leginkább abban különbözik a Putyint kiszolgáló többi oligarchától, hogy az orosz pravoszláv egyház nevű politikai-gazdasági-propaganda-üzletágban működik. A magyarok egyedül védték meg az összes EU-tagállam közül. A jelszó a vallászabadság védelme volt.

(Kieg. Bocsánat, a cikk elküldése után jött a hír. Franak Viacsorka belarusz ellenzéki tudósít arról egy Facebook-posztban, hogy Szijjártó – az EU-ból egyedül – a közundorral övezett Lukasenka-rezsim külügyminiszterével, Uladzimir Makejjel akart találkozni, de tanácsadója a föl nem ismert Szvjatlana Cihanouszkajától, a belarusz ellenzék vezéralakjától kérdezte, hogy mikorra is beszélték meg az időpontot. Többszörösen kínos. Nincs olyan illúzióm, hogy Szijjártó szégyellné, hiszen a jelek szerint nem ismeri a szégyenérzetet, de én sajnos igen.)

Stb. stb.

Mélyebb történelmi lélegzetvétellel, visszatérve az ENSZ-hez: Hét évvel ezelőtt, egy másik közgyűlésen Szijjártó Péter a New Yorkba utazók közül egyedül „udvariassági gesztussal” oroszul kezdte beszédét a Biztonsági Tanács nyílt vitáján. Az udvariassági gesztus Vlagyimir Putyinnak szólt, aki két nappal korábban, az ENSZ hetvenéves jubileumán azt közölte: „A nácizmust legyőző országok 1945-ben egyesítették erőiket, hogy lerakják a háború utáni világrend szilárd alapjait.” S azzal folytatta, hogy „az államok közötti együttműködést vezérlő elvekről, valamint az ENSZ megalapításáról szóló kulcsfontosságú döntések a mi országunkban, Jaltában születtek”.

Mondta ezt másfél évvel azután, hogy a másik országhoz tartozó Krímet, benne Jaltát „kis zöld emberekkel” megszállta és egy nemzetközileg el nem ismert népszavazás után magához csatolta Muszkóvia. És udvariaskodott szovjet jogutód elnökével a hosszú évtizedek után, amikor a magyar nacionalista oldal történelemmítoszában „Jalta” a szovjet kommunistákkal elvtelenül megegyező Nyugat ősbűne volt (pár évvel korábban erre hivatkozva vették el a terét Roosevelttől).

De hagyjuk Orbánék pálfordulásait, sőt pálpörgését – az érdekes itt az, hogy hét évvel ezelőtt Putyin az 1945 utáni világrendről, az együttműködést vezérlő elvekről beszélt (amik többek közott az ENSZ Alapokmányában vannak lefektetve).

Világrend? Elvek? Államok közötti együttműködés?

Ha az ember figyelemmel követi a magyar kormánypolitikusok megnyilvánulásait és a rendszermédia darálását, a következő narratíva (de jó szó, használjuk mi is!) áll össze: az ukrajnai helyzetért az amerikaiak felelősek, akik Moszkva szomszédságáig akarták kiterjeszteni a NATO-t, ezért hatalomra juttattak egy illegitim (és például magyarellenes) rezsimet, úgyhogy a nagy és dicső Oroszország jogos önvédelemből támadta meg Ukrajnát, mely utóbbinak a világ második katonai hatalmával szemben semmi esélye.

Nekünk az a célunk, hogy béke legyen, ehhez arra van szükség, hogy Ukrajna adja meg magát a nagy és dicső Oroszországnak. Sajnos ebbe a Nyugat, vagyis az EU (ahol minket, magyarokat utálnak, de aggyák már ide jazt a pénzet hama' hama') és az USA nem nyugszik bele, hanem fegyverek szállításával, hírszerzési adatokkal és szankciókkal támogatja az ukránokat, azaz bántja Putyint és csapatát, azaz a lokális konfliktust globálissá szélesíti, amit nem kéne.

Öngyilkos butaság ez az EU részéről, el is nyeri érte a büntetését, mert Oroszország a szankciók miatt (nem egyáltalán Ukrajnának az agresszorral szembeni támogatása miatt) nem szállít gázt, tehát a botor nyugat-európaiak meg fognak fagyni és tönkremegy a gazdaságuk, míg a nagy és dicső Oroszországnak meg se kottyan. Vagy ha kottyan, arról nekünk nem kell tudni. (Az európai szempontból legpesszimistább előrejelzések is mást mondanak, de kit érdekel?)

Szó sem esik arról, hogy a nyugati szövetségi rendszerek nem egyszerűen Ukrajnát támogatják az északi szomszédja ellenében, nem ismervén föl, hogy mi az egészséges érdekük, mármint hogy jöjjön a csövön az orosz gáz, hanem a második világháború utáni világrendet védik attól, aki fel akarja rúgni. Ez a Nyugat érdeke, és ez volna Oroszország érdeke is, ha nem akarná felrúgni éppen ő a világrendet a semmilyen nemzetközi érdeket el nem ismerő birodalmi nacionalizmus jegyében.

Tűzszünet lehetséges – bár az oroszok nem éppen a megállapodások betartásáról híresek –, de ez a háború ebben a világrendben nem érhet véget kompromisszummal, mert az annyit jelentene, hogy Ukrajna és a Nyugat jóváhagyja a nácik és szövetségeseik legyőzésével létrejött világrend felrúgását. Ha Ukrajna nem adja meg magát, márpedig nem fogja, akkor az Orbánék által szavakban annyira áhított béke csak úgy jöhet létre, ha az orosz hadsereg kivonul a megtámadott Ukrajnából.

Már csak azért is, mert ennek a világrendnek alkotóeleme a támadó háború tilalma, s része az az elv, hogy egyik állam sem vehet el területet erőszakkal egy másik szuverén államtól, meg hogy ne legyen olyan állam, amelyik olyan háborús és emberiesség elleni bűntetteket követ el, mint a náci Németország. Ha mégis van háború, ne történjék civilek – nők, gyermekek – elleni gyilkosság, tömeggyilkosság, etnikai tisztogatás, rablás, kínzás, nemi erőszak, deportálás, súlyos szenvedést okozó, testi vagy lelki egészséget maradandóan károsító embertelen cselekmény.

Ne történjék meg mindaz, amit most éppen az oroszok követnek el Ukrajnában úgy, mintha a második világháborű történetében vagy egy nemzetközi büntetőjogi tankönyvben vennék sorra az elrettentő tételeket. Az összes tételt, amiről a Magyarországot vezető politikusok nem akarnak tudomást venni, a médiájuk fogyasztói pedig nem tudnak.

Persze nemcsak a magyar kormánypolitikusok rínak ki a nemzetközi mezőnyből oroszpártiságukkal, amit persze hevesen és gügye érvekkel tagadnak (no meg a biztonság kedvéért mindig van jó rendőr, aki kész kimondani, hogy „Magyarország határozottan elítéli az Ukrajna elleni agressziót”) – hanem a közvélemény, szebbik nevén a nép is távol áll az európai fősodortól.

Ne gondoljuk azonban, hogy az elektronikus és közösségi média fölötti egyoldalú kontroll vagy az orosz propaganda szövegeinek gátlástalan nyomatása az egyedüli oka a magyar történelmi hagyományokat meghazudtoló Putyin-hívő fordulatnak. A rendszer elitje csak használja, 2022-ben is, az ideológiai berögződéseket: a fölénytudattal átitatott sérelmi nacionalizmust, aminek ideális célpontja Ukrajna, meg a hitet, hogy a kormánynak kell gondoskodnia a nemzethez tartozók jólétéről, és ha ezt valami okból nem teszi folyamatosan, akkor rossz kormány, ezenfelül nem is normális.

A rendszer vezető elitjének erre van szüksége a hatalomkoncentrációhoz és a vagyonnöveléshez. Ha az volna az érdeke, hogy a nemzetközi együttélés alapértékeinek elfogadására és Putyin-ellenességre hangolja a közvéleményt, ennek a médiafölénynek a birtokában megtehetné. De nem ez az érdeke, és a saját szempontjából nem is lenne észszerű. Marad az erkölcsi rohasztás, a következményekkel foglalkozzanak az unokáink, nem a mi bajunk.

A szerző az Élet és Irodalom (Budapest) rovatvezetője.