„A betegséget megkapjuk ugyan, de nem a miénk” – karanténkérdés Polgár Anikónak

RN: Mit gondolsz, milyen társadalmi változásokat fog előidézni a világjárvány?

PA: Aktuális helyzetéből mindig nehezen lát ki az ember, mindig hol így, hol úgy keretekbe vagyunk szorítva, a keretek elmozdítása többnyire hosszadalmas, s általában nem is tőlünk függ. A járvány elsősorban a gazdaságot sújtja – ennek következményeit nem én vagyok hivatott felmérni –, s ennek nyilván erős lesz a hatása a kultúra, az oktatás, a sport, a politikai gondolkodás, de az emberi pszichika területén is.

Mikor hozzánk is elért a járvány, újra elővettem Thuküdidész történetírói művét s újraolvastam az athéni pestis leírását. Ez annak idején vizsgaanyag volt a görög államvizsgán, akkor is megdöbbentett, de csak mint távoli, letűnt esemény. Most egyszeriben közelebb jött a történelem. A pireuszi kikötőben megáll egy hajó, s terjedni kezd a betegség, mely állítólag Aithiópiából és Egyiptomból került át Hellászba. Mivel közben dúlt a peloponnészoszi háború, az emberek az ellenség beavatkozására gondoltak (elterjedt a hír, hogy a peloponnészosziak megmérgezték a víztározókat). Thuküdidész élményszerűen számol be a betegségről, hiszen maga is átesett rajta. Leírja a tünetei (először a fejben forróság támad, aztán kivörösödnek a szemek, bűzös lesz a lehelet, tüsszögés, rekedtség után a mellkasra, a gyomorra terjed át a kór, kiütések lepik el a testet, s a betegek olyan erős forróságot éreznek, hogy sokan kútba ugranak). A betegség a kigyógyultakon is maradandó nyomokat hagyott: volt, aki a szemét vagy a lábujjait vesztette el, volt, aki az emlékezőképességét. Volt, aki azért halt meg, mert nem akadt, aki segítsen rajta, volt, aki annak ellenére, hogy gondoskodtak róla, hiszen nem volt biztos gyógyszer (ami az egyiken segített, az ártott a másiknak). Az emberek először segíteni próbáltak egymásnak, de így egyre többen fertőződtek meg, aztán jött a közöny, az elzárkózás, az ismerősök, rokonok visszautasítása, a legtöbben magányosan, nagy szenvedések között haltak meg. A változás azokban jött el, akik túlélték, ők voltak a legempatikusabbak, egyrészt mert ők tudták legjobban átérezni a betegek szenvedéseit, másrészt, mert védettnek érezték magukat, hiszen másodszor senki sem kapta el a betegséget. Egy ilyen empatikus ember szól át hozzánk az időből, leírva azt a zűrzavart, ami a járvány hatására az athéni társadalomban kialakult: felborult a temetések megszokott rendje (volt, aki mások elkészített máglyájára váratlanul a maga halottját dobta rá), az emberek nem tartották be a törvényeket, a meghalt gazdagok házaiba betelepedtek a nincstelenek, s abban a tudatban, hogy már csak rövid ideig tart az élet, átadták magukat az élvezeteknek.

Manapság a közember hajlamos azt hinni, hogy a tudomány majd mindent megold, most viszont jobban szembesülünk azzal, hogy a mérhetetlen fejlődés, a horizontkitágulás ellenére az embernek mennyire behatárolt a tudása. „Már az ókori görögök is” – szoktuk kezdeni a fejtegetéseket, hiszen a tudásunk nagy részét a történelem mélyrétegeiből származtatjuk. Most meg is fordul a nézőpont: „már az ókori görögök sem tudtak sokat tenni…” – tehetetlenségeinket is örököljük.

Elgondolkodtató, hogy van-e összefüggés a biológiai és az etikai dimenziók között. Kertész Imre egyik feljegyzésében B. beszélget barátjával, egy világhírű mikrobiológussal, s arra a következtetésre jut, hogy semmilyen erkölcsi kapcsolatban nem vagyunk a betegségünkkel, nincs köze a tetteinkhez, erényeinkhez, bűneinkhez: a betegséget „megkapjuk ugyan, de nem a miénk”. Egy ilyen tapasztalat az élet egészét, életfelfogásunkat, világnézetünket is gyökeresen megváltoztathatja.

RN: Mi az az egy dolog, amire megtanított a koronavírus-világjárvány?

PA: Sok minden felértékelődött, főleg amiről átmenetileg le kell mondanunk: a kultúra mint közösségi élmény (ülni akár barátok, akár vadidegen emberek között egy nézőtéren, ahol egy hatásos produkció hasonló reakciókat vált ki a többségből nem ugyanaz, mint otthon a képernyő mellett nézni egy előadást, hallgatni egy koncertet, s utólag, lájkokkal, üzenetekkel, mailben, telefonon jelezni valakinek a hatást). Jobban fogunk ragaszkodni egymáshoz, a szűkebb környezetünkben is más szemmel nézünk majd körül. Én máris jobban tudok örülni a kertnek, a növényeknek, melyekre a nagy rohanásban azelőtt nem is jutott idő. S persze jobban fogunk örülni az utazásoknak, kisebb távnak, kisebb mennyiségnek is nagyobb becse lesz. Nehezen szoktam bele a távoktatásba, először tényleg csak két hétre terveztem, fokozatosan jöttem rá, hogy az egész szemesztert így kell majd végigcsinálni. Hiányoznak a diákok közvetlen reakciói, az órán a tekintetekből látom, mennyire részletesen kell átvenni egy-egy anyagrészt, mi az, amit át lehet ugorni, mi az, amire külön is ki kell térni, ez minden évben, minden csoportnál más és más, nem lehet gépiesíteni. A most megtanult távoktatási módszerek egy részét viszont biztosan fogom használni a jövőben is, valószínűleg a kombinált módszer lesz az ideális, a személyes kontaktust kiegészíthetik majd a jövőben pl. az online tesztek. Azt is elképzelhetőnek tartom, hogy a jövőben, ha majd újra ki lehet mozdulni, egy-egy konferencia vagy kutatóút miatt elmaradt órát (az egyetemen gyakran van ilyen, hiszen munkánk során az oktatást és a kutatást kell összeegyeztetnünk) esetleg videókonferencia keretében tartunk meg. Ha ez egy alternatíva lesz majd, s nem kényszer, akkor nem a hátrányait látjuk majd, inkább színesíteni fogja majd a palettát.

RN: Szerinted az irodalomban mikor, s miképp fog visszaköszönni ez az időszak?

PA: Az irodalomban műfajtól függ, hogy mikor és hogyan csapódik le mindez. Máris íródtak az aktuális helyzetre reagáló tárcák, versek, mesekönyvek. Ez utóbbiak a gyerekeknek magyarázzák el az aktuális helyzetet, s nyilván lesznek köztük – a didaktikusabbak –, amelyek hamarosan elavulnak majd, de lesznek maradandók, többrétegűek, parabolisztikusak (mint pl. Tóth Krisztina meséje a hencegő, nagyratörő, bosszúszomjas kis vírusról, aki a világ ura akart lenni). Az időigényesebb műfajokban nyilván később bukkan majd fel ez a téma, a visszaemlékezésekben pedig újraértékelődik majd, generációs tapasztalattá lesz, melyre akár életprogramot, életfilozófiát is fel lehet építeni.

Bővebben: Polgár Anikó

Polgár Anikó könyvei: Catullus noster – Catullus-olvasatok a XX. századi magyar költészetben – Catullus-olvasatok a 20. századi magyar költészetben • Ráfogások Ovidiusra – Fejezetek az antik költészet magyar fordítás- és hatástörténetéből • Régésznő körömcipőben • Paleocsontevés

Récsei Noémi önálló beszélgetőestjei

Kapcsolódó cikkek:

• „A járvány alázatra int” – karanténkérdés Tóth Krisztinának

• „Most a korábbi vetéseink aratása következik” – karanténkérdés Limpár Imrének

• „A zajban és a rohanásban elfeledkezünk a múltról” – karanténkérdés Mészáros Andrásnak

• „…mintha hadiövezetbe indulnék” – karanténkérdés Szamosi Zsófiának

• „A vuhani számok láttán megtorpant a propagandagépezet” – karanténkérdés Hizsnyai Tóth Ildikónak

• „Már most írják a darabokat, gyűjtik az ötleteket filmekhez” – karanténkérdés Tenki Rékának

• „Fel fog értékelődni a laikusok szerepe a gyermekvédelemben” – karanténkérdés Dr. Gyurkó Szilviának

• „Gyakran gondolok a nagyszüleimre. Szeretnék tőlük bocsánatot kérni” – karanténkérdés Grecsó Krisztiánnak

• „Azt hiszem, most kezdődik a 21. század” – karanténkérdés Hégli Dusannak

• „Többször átértékeltem magamban a baj fogalmát” – karanténkérdés Hadas Krisztának

• „Szakmai szempontból az a legnagyobb veszteség, hogy tehetséges, szorgalmas, megbecsült kollégáktól kell megválnunk” – karanténkérdés Vrabec Máriának

• „Ha szakadékba nézel, a mélység is visszanéz beléd” – karanténkérdés Hercsel Adélnak

• „A molekuláris genetikai analízisek sokat segítenek a vírus feltérképezésében” – karanténkérdés dr. Tóth Tar Évának

• „Az elszigeteltség, a távolság nagyon erős önismereti helyzetet generál” – karanténkérdés Paár Juliannának

• „Azért nem kis dolog az, amely az emberiség egészét minden kontinensen négy fal közé zárja” – karanténkérdés Lackfi Jánosnak

• „Az emberiség nagyon elvont fogalom” – karanténkérdés Bolemant Lillának