Bezárul a török kapu?
„A migrációt Szíriában kell megállítani.” Egyre gyakrabban hangzik el ez az érv, és valóban: van is benne valami. A menekültáradatot valahogy el kellene apasztani, hogy utána több idő, energia és lehetőség legyen a már beérkezett tömegek helyzetének rendezésére. Csakhogy ez nem fog menni.
Szíria ugyanis annyira bonyolult és sötét képet, mint most, a polgárháború kezdete óta nem mutatott. A kormánycsapatok kitartanak a nyugati peremen, és az egyre fokozódó iráni támogatás mellett most már az orosz légicsapások is segítik őket. Lázadó csoportból van pár tucat, akik egymás ellen és mellett koalíciókba tömörülnek, iszlamisták és szekulárisok egyaránt. Ott van az Iszlám Állam és a kurd Rojava, mint többé-kevésbé stabil államalakulat. És mindezek mellett még kismillió külföldi szponzor, belföldi érdekcsoport, szervezett bűnözők, minden, ami ilyenkor szokás.
Ezt kellene „megoldani” a menekültáramlatot megállítandó. Ez pedig láthatóan nem fog menni. Így a legjobb, amire számíthatunk jelenleg, az az áramlat csökkentése. A mostani embertömeg azért lehet ekkora, mert jól szervezett hálózatok alakultak ki az érkezők eljuttatására az A pontból a B-re. A Mediterrán-tengerről az elmúlt hónapokban a súlypont fokozatosan a Balkánra került át, és onnan az EU déli országaira. Az így érkező menekültek zöme két országot biztosan érint: Törökországot és Görögországot. (A megszokott útvonal ezután Macedónia, Szerbia, és az aktuális rés a pajzson.) Ez a két ország egy politikai-földrajzi sajátosság miatt került be a menekültek útitervébe. Ez pedig az, hogy amikor a 20. század elején meghúzták az új görög-török határokat, Anatólia zömében görögök által lakott nyugati partvidéke ugyan a török oldalon maradt (Szmirna/Izmir központtal), a part közelében fekvő, szintén görög többségű szigetek Hellász részévé váltak, és ez így van ma is. Chiosz például hét, Leszbosz nem egész hat kilométerre fekszik a török partoktól. Ez optimális lehetőséget ad az érkezőknek arra, hogy egy viszonylag rövid tengeri út után Kis-Ázsiából hirtelen az EU-ba érkezzenek meg (igaz, a schengeni zónán kívülre).
Ezt az összefüggést látta be Angela Merkel is akkor, amikor tárgyalásokat kezdett Recep Tayyip Erdogan török kormányfővel a napokban. Merkel isztanbuli látogatása rendesen felkavarta az állóvizet, Erdogan ugyanis azért cserében, hogy visszafogja a menekülthullámot, különböző engedményeket kért az EU-tól, beleértve a vízumrendszer egyszerűsítését, valamint az évek óta álló társulási tárgyalások felgyorsítását. Ez már önmagában is sokaknál verte ki a biztosítékot – a török téma Németországban eleve nem könnyű –, azonban a helyzet keményebb. Sejthető ugyanis, hogy Erdogan a színfalak mögött valami egészen mást kért az EU-tól cserébe a menekültek visszafogásáért. Ez pedig az, hogy a november elején megrendezett megismételt parlamenti választások eredményét az EU ismerje el, és ne emelje fel a hangját az ellen, amit a kormány a kurd területeken csinál. Ott ugyanis két év tűzszünet után a hónapokban ismét kiújultak a harcok, főleg azért, mert Erdogan az Iszlám Állam bombázásának örvén a szíriai kurdokat is jól megszórta az ősszel.
Merkel alkuja több kérdést is felvet. Az első az, hogy valóban kívánatos-e az a megoldás, hogy a menekülteket úgy próbáljuk megállítani, hogy logisztikai akadályokat rakunk eléjük. A válasz nem egyértelmű. Európa helyesen ítélte el például a magyar falat, amennyiben az a már Európában lévő menekülteket más országokba szorítja át, nem megoldva a helyzetüket. Egy virtuális török fal azonban annyiban más lenne, hogy ha a török-görög vízi kapu bezárulna, az nagyban tehermentesítené Európa teljes délkeleti fertályát, kisebb kapacitású alternatív útvonalak felé terelve a még indulni kívánókat. Kérdés persze, hogy a törökök egyáltalán le tudnák-e zárni a vízi utakat, és az is, hogy mennyi ideig tartana a csempészeknek újabb és újabb megoldásokat találniuk.
Talán ennél is fajsúlyosabb kérdés az, hogy lehet-e diktátorokkal alkudozni, ha a saját házunk ég. Erdogan az elmúlt években nem igazán volt az EU számára elfogadható partner, ahogy országát egy szekuláris demokráciából fokozatosan egy vallásos autokráciává építette át. Most viszont hirtelen megy a barátkozás. Ez persze nem érthetetlen, csak elgondolkodtató.
A harmadik, és talán legfontosabb kérdés az, hogy mi legyen Törökországgal az EU szempontjából? A földrajzi és civilizációs hagyományok ezt az országot egyértelműen Európa felé orientálják, igaz annak keleti, ortodox szférájába. Az iszlám azonban részben leválasztja róla. Mégis, NATO-tagról van szó, amely zárta a sorokat az ukrán háború kapcsán is. Lehet-e Törökország valaha EU-tag, és mi kell ehhez? Mennyiben felelős Európa évtizednyi orrhúzó bűzölgése a törökökkel szemben abban, hogy Erdogan európai politikus helyett új szultánként látta meg a jövőjét?
A nagy kihívásokban az a jó, hogy néha nagy válaszokat szülnek. Így van ez az EU-val és a menekültválsággal is. Meglátjuk, hogy ez a most kezdődő dinamika milyen irányba löki majd az európai-török kapcsolatokat. Egy olyan viszonyról van szó, ami évek óta stagnált, és aminek nem fog ártani ez a mostani felhevülés, bármilyen sajnálatos is a folyamat, ami azt okozta.
