Bíró Szabolcs: Tíz év és húsz könyv — egy sikeres író vallomásai

2017. december 31. - 18:56 | Kultúra

Valamikor a 2000-es évek elején egy fiatalember álnéven kezdett el írni, első kiadványait saját pénzéből adta ki. Tíz év telt el első könyvének megjelenése óta, azóta még 19 kötete látott napvilágot, ma pedig az egyik legnagyobb magyarországi kiadó foglalkoztatja. Nemrégiben látott napvilágot az Anjouk című regényfolyamának negyedik kötete. Bíró Szabolccsal az íróvá válásról, az elmúlt tíz évről és a tervekről beszélgettünk.

Bíró Szabolcs: Tíz év és húsz könyv — egy sikeres író vallomásai
Fotók: Cséfalvay Á. András – további fotókért kattints!

Ha visszagondolsz arra, hogy 10 évvel ezelőtt kezdtél írni, hosszú, vagy inkább rövid időnek tűnik az eltelt időszak?

Nagyon hosszúnak.

Ezek szerint nem érzed tíz évnek?

Kétféle szempontja van ezeknek a dolgoknak. Az egyik szempontból 20 évnek tűnik, a másikból pedig kettőnek. Tavaly tavasszal jöttem rá, hogy Benyák Zoli barátommal mindketten ebben az évben jubilálunk. Tíz éve jelent meg mindkettőnk első könyve. Nagyon gyorsan elröppent ez az idő, de közben sokat változott a felfogásom, sokféle történetet írtam, sok minden történt ez idő alatt.

Gimnazistaként kezdted…

Most pedig nemsokára harminc éves leszek, nős vagyok, van egy fiunk, saját házunk. Tehát annyi minden történt, hogyha ezeket veszem figyelembe, akkor olyan, mintha húsz év lenne. Lehetséges, hogy azért tűnik nagyon hosszú időnek, mert többször elkanyarodtam az eredeti tervemtől, szerveztem, kiadtam, több tevékenységet végeztem egyszerre.

Az eltelt tíz évben, a könyvkiadástól kezdve a fesztiválszervezésen keresztül szinte mindenbe belekóstoltál, húsz könyved jelent meg, és ahogy fogalmaztál: „hamarosan harminc éves leszek”. Ezt pedig úgy mondod, mintha sok lenne…

Nagyon örülök annak, hogy jövőre már harminc éves leszek, mert végre senki nem mondhatja rám, hogy „szemtelenül fiatal”. Mit jelent ez egyáltalán? Annyira szocisnak tűnik, mert úgy érzem, ez az elmúlt ötven-hatvan évben rögzült bele az emberekbe, hogy te csak akkor érhetsz el bármit is, ha egy bizonyos kort megértél, ha öreg vagy.

De mi az a kor?

Ez az. Azért nem értettem soha, mit jelent az a kifejezés, hogy „szemtelenül fiatal”, mert én 15 évesen — amikor már nyolc éve írtam —, elhatároztam, hogy író leszek. Attól kezdve és annak ellenére, hogy nagyon sok mindent csináltam, még rock-zenekarban is énekeltem, az első mindig az volt számomra, hogy író szerettem volna lenni.

Gondolom, azért nem ment az olyan egyszerűen, mint ahogy te ezt elképzelted?

Természetesen voltak buktatók, akadtak zsákutcák, de a fő útvonal mindig a szemem előtt lebegett. Szerintem, aki ennyi energiát, pénzt és mondhatni az életét áldozza az álmaira, annak ne mondják, hogy pofátlanság. Akkor elhiszem, ha közben tengek-lengek a nagyvilágban, és egy véletlen szerencse folytán kapják fel a könyveimet, amik úgy lesznek sikeresek, hogy nem is dolgoztam rajtuk rendesen. Akkor igen, megértem, ha erre valaki azt mondja, pofátlanság. De az, hogy 10 éven keresztül minden időmet és energiámat ebbe fektetem, ami fokozatosan hozza meg a gyümölcsét, fokozatosan nő a könyveim eladott példányszáma, és a 20. könyvemnél merem mondani, hogy most már van egyfajta sikere a munkásságomnak, abban én semmiféle pofátlanságot nem látok.

Azt mondod, 15 évesen már eldöntötted, hogy író leszel, de 14 évesen nem akartál mondjuk szuperhős lenni? Vagy katona? Vagy mozdonyvezető? Vagy…?

Nem, akkor rocksztár akartam lenni.

Ez a két opció volt?

Mindig sokkal hamarabb jutottam ezekre az elhatározásokra, mint a kortársaim. A „mozdonyvezető”, vagy akár a „kombájnista” megvolt az oviban.

Vezettél volna kombájnt?

Persze, az számomra nagyon izgalmasnak tűnt. Egyszer azt is mondtam, hogy erdővédő leszek. A nagypapám erre azt felelte, hogy az nem munka, én pedig megsértődtem és azt válaszoltam: „Én olyan erdővédő leszek, akinek ez a munkája.” És amit talán még sosem mondtam el egy interjúban sem, hogy nagyon kis koromban még filmrendező akartam lenni, és persze főszereplő a saját filmjeimben. De pozitív főszereplő és természetesen forgatókönyvíró.

Ezzel a gondolattal valószínűleg sokan mások is eljátszottak…

De mi csináltunk is filmeket. Édesapámnak volt egy akkor iszonyatosan drágán vásárolt videókamerája, és mi az öcsémmel filmeket forgattunk. Előfordult, hogy egy nap alatt leforgattunk egyet.

Hány évesek voltatok?

Öcsém talán hat, én pedig nyolc voltam.

Milyen „alkotások” születtek?

Akciófilmek, mint például a „Gyilkos fegyver”. Mivel kellékeink nem nagyon voltak, ezért a főgonosz fejére fecskealsót húztunk, aki persze nem én voltam. Az összes jelenet úgy nézett ki, hogy például ő bújt az asztal alatt, én éppen narancsot ettem, észreveszem, majd verekedünk. Végül pedig megsütöttem őt egy villamosszékben. Leültettem őt a nappaliban egy székre, egy lavórt tekergetve állítottam be a feszültséget. A film később körbement az ismerősi körben.

Látták a rokonok is?

Persze, nagyon sok emberrel megnézettük, több mint 20 perces volt. A címe pedig, a Halálos fegyver film után lett Gyilkos fegyver. A rokonok azonban más címet adtak neki: Pocak és bugyi. De ez például egy hatalmas vicc volt.

Készítettek olyan filmet is, ami komoly volt?

Persze, volt, amit halálosan komolyan vettem. Hónapokig készítettem elő, kitaláltam a sztorit, megírtam a forgatókönyvet, még storyboard-okat (képes forgatókönyv) is rajzoltam és kiosztottam az osztálytársaimnak az édesanyám írógépén legépelt forgatókönyveket. Aput megkértem, legyen az operatőr, majd később rájöttem, hogy nem lehet harmadikosokkal filmet forgatni, mert valakinek mindig rossz volt az időpont. A film sosem készült el, csak néhány jelenet. Szóval filmeket is szerettem volna készíteni, de nem jött össze. Szerintem ezért indítottam 2015-ben videóblogot, hogy itt éljem ki ezt a késztetésemet.

Aztán 15 éves lettél, és elhatároztad, hogy író leszel. Miért? Honnan ez a késztetés?

— Nem tudom, talán a könyvek miatt, Leslie L. Lawrence történeteinek olvasásától, de talán azért is, mert 7 és 15 éves korom között rengeteget írtam, verseket, novellákat, kisregényeket. Ám az is lehetett az oka, hogy az akkori magyar tanárnőm rám rivallt egy fogalmazásom beadása után, hogy ha nem leszek író, akkor felkeres és agyoncsap…

Ki volt ez a tanárnő?

Ha jól emlékszem, Csala Zsuzsának hívták. Most azt mondom, hogy ez volt az, ami elindított, de talán ez csak az utolsó lökés volt. Valószínűleg az is közrejátszott, hogy amikor elvégeztem az alapiskolát, a többieknek az járt a fejében, hogy megyünk a gimibe, nekem azonban az, hogy ki kell találnom, mi leszek, ha nagy leszek. Hogy író leszek, nyilvánvaló volt, mert máshoz nem értek. Rocksztár úgysem lehettem, ez azért elég hamar nyilvánvalóvá vált.

Hogyan kezdtél el írni?

Az elején még nem volt számítógépem, ezért írógépen kopogtattam le az írásaimat. De azt sem akárhogyan, mert hazaértem az iskolából, megtanultam, amit feltétlenül muszáj volt, berakodtam a táskámba, és leültem írni. Meghatároztam magamnak a napi penzumot, és hét A4-es oldalt gépeltem naponta…

Hol vannak most ezek az írások?

Szerintem édesanyámnál.

Nem vagy kíváncsi rájuk?

Néhány megvan nekem is.

Vállalhatóak?

Dehogy. Ezek parafrázisok voltak. Olvastam például a kalózokról, akkor kalózos történetet akartam írni. Előfordult, hogy írtam-írtam, azt sem tudtam, hova akar kilyukadni a történet, csak az írás kedvéért írtam.

Volt olyan műved, amire azt mondanád most, hogy olyan igazán nagy mű volt?

Egy 200 oldalas keménytáblás füzetbe, A Gyűrűk Ura elolvasása után egy fantasy-t kezdtem írni. Az volt a címe, hogy A vándor. Rajzoltam hozzá térképet is, és talán két évet dolgoztam rajta. Kaptam akkor karácsonyra egy Parker-tollat, ami ki is fogyott közben, mert kézzel írtam az egészet, holt nyelveket találtam ki hozzá, és talán akkor éreztem igazán, hogy nagyon jó írónak lenni. Azóta sem élveztem annyira az írást, habár azt a könyvet soha nem fejeztem be. Később odaadtam az egyik barátomnak, akitől nem került vissza hozzám soha. Remélem, egyszer újraolvashatom.

Így lassan eljutottunk oda, hogy az első nyomtatásban megjelent könyved a Naplemente volt, amin rendkívüli módon érezhető Lőrincz L. László, alias Leslie L. Lawrence könyveinek hatása.

Meg persze a következő, A Sivatag Szeme című könyvemen is. Azon talán jobban. Bátran kijelenthetjük, hogy ha ő nincs, talán egy darab könyvet sem írok soha.

Ilyen alapon nagy köszönet illeti őt.

Ő örök mesterem. A dolgozószobámban is kint van az arcképe a falon. Elképesztő hatással volt rám kamaszkoromban…

Ami érezhető az első írásaidon, és nem csak az első kettőn.

Még egy picit a Sub Rosa című könyvemben is, de ott már kopik ki. Végül a Non nobis Domine című könyvemben jutottam el oda, hogy már nincs jelen a „Lawrence-íz”.

Szégyenled az első könyveidet?

Nem szégyenlem, de azért jó, hogy nincsenek kint a piacon. Nehéz ezt megfogalmazni. Nem adnám úgy emberek kezébe, hogy azt mondom, ez vagyok én íróként.

Azok nem is a saját neveden, hanem Francis W. Scott álnéven jelentek meg. Miért választottad az alteregót?

Mindenki álnevet választott akkoriban, aki szórakoztató irodalmat írt. Szerencsére már a végét kaptam el ennek a „divatnak”. Sokan még okoskodtak is, hogy ezt csak így lehet csinálni.

Mármint, hogy magyar névvel nem lehet, vagy nehéz érvényesülni?

Igen, mert ha krimit, fantasyt, vagy sci-fit írsz, akkor az csak angol álnéven működik.

Ha visszagondolsz most a Naplemente című könyvedre, előtte nem volt olyan írásod, ami megjelenhetett volna?

Nem, a Naplemente volt az első, amit azzal az elhatározással írtam, hogy kiadom.

Az első könyveidet pedig te magad finanszíroztad és adtad is ki. Hogyan sikerült?

Szülők, rokonok adtak rá pénzt, meg persze én, amit összespóroltam. Aztán a Naplemente 350 példányban jelent meg. Egy ősöreg laptopon írtam, ami minden alkalommal túlforrósodott, és egy nagyapám fabrikálta kis ventilátorral kellett hűtenem. Akkor úgy gondoltam, hogy végre írok egy könyvet, amit már nem csak az édesanyám és a barátaim olvasnak majd.

Mi adta ehhez a lökést?

Regisztrált felhasználó voltam a Napvilág Íróklub internetes oldalon, ahol egymás cikkeit, írásait lehetett véleményezni. Volt ott egy srác, aki nagyon jó novellákat írt, és megjelent egy vékony kötete 36 példányban, amiből én is vásároltam. Ez állt benne: Kiadta a Könyvműhely. Kérdeztem tőle, hogy kik ezek, mondta, hogy egy nyomda, de vállalnak plusz munkát is, s mint kiderült, volt nekik egy tájékoztató kiadványuk arról, hogy ha van egy kéziratod, mi a teendő, hogy az könyv formájában is megjelenjen. Az is nagy szerencse volt, hogy Viola Ferkét jól ismertem már akkor is, mert három éve énekeltem a CsakVan zenekarban, ahol ő gitározott. Akkoriban kezdett grafikával foglalkozni, így félig ő, félig egy másik barátom, Putz Erik készítette a borítót. Mindketten akkor csináltak ilyet először.

Majd megjelent a Naplemente 350 példányban. Hogy jutottál el a második könyved kiadásáig?

Volt egy nagy bőr pénztárcám, és a minden egyes eladott példány után kapott pénzt abban gyűjtöttem. Kézből adtam el a könyveket, amiben anyukám is segített, és 50 híján egy év alatt majdnem mind elfogyott. A pénztárcában volt egy papír, amin az állt: A Sivatag Szemére. Mert közben már írtam a másik könyvet. Hamarosan készen is lett, megszerkesztettük, betördeltem, megszámoltam, mennyi pénzem gyűlt össze az első könyv után, és úgy kértem árajánlatot, hogy mennyi könyvet lehet ebből az összegből kiadni. Kétszáz példányban jelent meg végül A Sivatag Szeme, ami durván két hónap alatt el is fogyott.

Ami nem csak egy kiadást ért meg…

Jött a második kiadás, akkor 50 példányban jelent meg, de az is elfogyott, utána adtam ki a Hóhér című könyvem, amiből meg csupán 100 példány jött ki. Ezt a könyvem máig sokan keresik, hiszen 100 példány az döbbenetesen kevés. Természetesen ezek nem is kerültek kereskedelmi forgalomba, csak a következő könyvem.

Ami a Cosa Nostra volt. Ezt ki adta ki?

Még mindig én, de úgy, hogy közben A Sivatag Szeme harmadszor is megjelent, ezúttal már a magyarországi Vagabund kiadó gondozásában, és azzal egy időben jött a Cosa Nostra. Ekkoriban ismerkedtem meg Győry Attilával, a Családi Könyvklub tulajdonosával, aki bátorított, hogy adjam ki ezt a könyvet. Az pedig hatalmas dolog volt, hogy bementem a városban a könyvesboltba, és ott volt a két frissen megjelent könyvem, rögtön a bejáratban, halomba rakva. Így a Cosa Nostra volt az első olyan kiadványom, ami még magánkiadásban jelent meg, de már boltokba is került, és abból 500 el is fogyott. Ekkor voltam 21 éves.

Az első könyveid tehát írói álneveden jelentek meg, majd valami megváltozott.

2009-ben folyamatosan azon agyaltam, hogy írjak-e továbbra is Francis W. Scott néven és stílusban. Mert volt egy olyan illúzióm, hogy ezeknek már közönségük van. Úgy gondoltam először, hogy mellette elkezdek a saját nevem alatt könyveket kiadni. Őszre már eldöntöttem, mi legyen. Akkor meg is írtam Az ötödik parancsolat című kisregényemet, titokban elkészítettük a biroszabolcs.eu weboldalamat, és a szlovákiai magyar médiában az ismerőseimet megkértem, hogy újév első napján, pontban 00:00:01-kor jelenjen meg a sajtóhír az “álnévgyilkosságról”. A weboldalam is akkor indult. Emlékszem, a Paraméteren úgy jelent meg, hogy Bíró Szabolcs megölte Francis W. Scottot, és tudtommal rengeteg kattintás volt a cikkre. Az írásban találhattak az olvasók egy hivatkozást az új weboldalamra, ahol ingyenesen letölthető volt Az ötödik parancsolat című kisregényem, amit közel ezren le is töltöttek.

Majd kicsit felgyorsultak az események. Hogy érkeztek ezután sorban a könyveid?

2008-2009-ben két könyvem jelent meg a Vagabundnál, majd 2010-ben jött a Sub Rosa, majd Az ötödik parancsolat, 2011-ben a Pokoli szimfóniák című antológia több íróbaráttal közösen, és a Zsírkígyó, azt a zenekarunk nagylemezével csomagoltuk össze. Aztán a Sub Rosa második kiadása következett, majd megkeresett a magyarországi Ulpius-ház könyvkiadó, és 2012-ben náluk jelent meg előbb ismét a Sub Rosa, aztán a Non nobis Domine első és második része. A következő, a 2013-as év egy teljes holt szezon volt számomra, akkor a Nyugat őre című ingyenes kiadványom jelent meg 300 példányban, ami egyetlen nap alatt fogyott el. A következő évben, 2014-ben jött a viking saga, a Ragnarök. Hogyha így soroljuk, akkor tényleg nagyon gyorsnak tűnik. Egy évvel később, 2015-ben pedig megjelent az Anjouk első és második része az Athenaeum Kiadónál. A következő évben jött a harmadik rész, illetve a Non nobis Domine alaposan javított, átírt, egykötetes kiadása, idén pedig A sárkány, aki nem akart aludni című mesekönyvem, az Elveszett csillagok című ifjúsági regényem és az Anjouk negyedik része. Emellett két korábbi könyvem újrakiadása. Brutális volt ez az év.

Az Anjouk negyedik kötetének dunaszerdahelyi bemutatóján ismét elhangzott, hogy 15 kötetesre tervezed a történetet. Eredetileg hatról volt szó, hogy lett ebből 15?

Inkább az a kérdés, hogy volt eredetileg hat. Azért akartam, mert az „Anjouk” szó hat betűből áll, és akkor a könyvek gerincére tehetünk egy-egy betűt, hogy végül összeálljon a szó. Akkor talán a marketinges énem szólalt meg bennem, de később rájöttem, hogy ez nem fog összejönni. Aztán elkezdtem azon gondolkodni, hogy hány évet lehet egy kötetben feldogozni, akkor úgy jött ki, hogy tíz kötet lesz. Később végignéztem azt a kort, amit meg akarok írni, és végül tizenöt könyvre osztottam a korszakot.

Hogy lehet fenntartani a feszültséget ennyi köteten keresztül?

A tizenöt köteten belül nagyon sok minden történik, ezért találtuk ki a szerkesztőmmel, hogy trilógiákként lehet majd a könyveket olvasni. Háromkötetenként mindig máshogy hangsúlyozom majd a dolgokat, más és más szereplők kerülnek előtérbe, más problémafelvetések lesznek. Az első három kötetben az a kérdés, hogy lesz-e itt valaha béke, mert folyton belháború dúl. A következő három kötetben már inkább a külhoni törekvések kerülnek előtérbe, tehát egy picit mindig más, de a világ, a miliő mégis ugyanaz. Öt trilógiával igenis fenntartható a feszültség. Jövőre jön ki az ötödik és a hatodik rész, ez utóbbi végén pedig már királyváltás lesz.

Az Anjouk negyedik könyve úgy végződik, hogy az olvasó majdhogynem idegbajt kap tőle, mert már olvasná a folytatást, mint ahogy annak idején a Dallas új részeit várták a tévénézők péntekről péntekre. A következő kötetre azonban közel fél évet kell várnunk. Nem félsz te az olvasóidtól?

Egyáltalán nem, miért kellene félnem?

Valahol azt olvastam, hogy az a jó könyv, aminek az elolvasása után az első dolgod lenne megkeresni az írót és jól pofán csapni. Itt is van egy ilyen érzése az embernek…

Fél évet kell várni a következőre, ami szerintem nem sok, nekem még kevés is, mert alig férek bele az időmbe. Nem is értem, hogy nem lehet kibírni ezt az időt? Vagy vannak emberek, akik tényleg csak egyvalamit olvasnak? Az a baj, hogy a mai kor embere ahhoz szokott hozzá, hogy mindent azonnal megkap, egyszerre, és nincs meg a várakozás öröme. Ilyen alapon retteghetnék attól is, hogy dedikálás közben valaki odalép hozzám, és lekever egyet.

Vannak ilyen furcsa sztorijaid érdekes rajongókról, dedikálásokról?

Persze. Volt egy hölgy, aki a budapesti Ünnepi Könyvhéten jött oda hozzám az Anjouk harmadik kötetének megjelenése után, és teljesen felpörögve kérdezte: „Már lehet kapni a harmadik kötetet?” Magából kikelve magyarázta, hogy neki most azonnal kell, mert a fia elolvasta a második részt, és most semmi másra nem tud odafigyelni, mert: „Ugye, hülyén fejezte be!” — mondta ingerülten. Tehát vannak ilyenek.

Ha jól számolom, 2023-ra fejezed be a regényfolyamot, igaz?

Vagy 2025-re. Mert előfordul, hogy két rész jelenik meg egy évben, de lehet, hogy csak egy. A minőségből nem engedek, ahhoz meg kell az idő.

Mert a negyedikre is viszonylag sokat kellett várni…

Azért kellett rá sokat várni, mert közbejött a házépítés, a költözés, nagyon sok minden, különféle lelki terhek, amikkel nem lehet előre kalkulálni.

Meg persze A sárkány, aki nem akart aludni és az Elveszett csillagok című könyveid. Az előbbi egy gyerekkönyv, amiről kijelenthetjük, hogy azért született meg, mert van egy kisfiad?

Azt konkrétan azért írtam, mert Bence nem tudott elaludni az egyik este, és kitaláltam egy történetet, ami tökéletesen működött nála, ezért másnap reggel neki is álltam megírni. Érdekes volt, mert pont előtte nyilatkoztam a rádiónak, hogy soha nem fogok gyerekkönyvet írni.

Van egy ilyen nézet, vagy nevezzük bárminek is, hogy az író, akinek gyereke, vagy unokája születik, előbb vagy utóbb ír legalább egy gyerekkönyvet. Ezért adja magát a kérdés: lesz még Bíró Szabolcs-gyerekkönyv?

Megírtam már a folytatást, de nem tudom, mi lesz a sorsa, a kiadótól függ. Már lassan egy éve ott van a kézirat náluk. Ám ha nem is ilyen kis gyerekeknek, de van még egy korosztály, amelynek nem írtam.

Melyik az?

A 6-10 évesek. Nekik még szeretnék írni, csak az a baj, hogy nekem ez olvasóként is kimaradt.

Mi kell egy 6-10 évesnek?

Az már lehet detektívregény, vagy lovagregény, de szerintem itt a legnehezebb megválasztani a hangnemet. Ha nagyon egyszerűen akarnék fogalmazni, azt mondanám, hogy ennek a korosztálynak szól például a Harry Potter első két része.

Az Elveszett csillagokhoz hasonló ifjúsági regényt tervezel még írni?

Nem. Szeretem ezt a könyvem, szerintem az egyik legjobb írásom, a szívügyem, s amikor elkészültem vele, szinte csak akkor tudatosult bennem, hogy telis-tele van önéletrajzi ihletésű dolgokkal. Nem én vagyok a főszereplő, miközben valahol mégis én vagyok. Az olvasók azért szeretik, mert úgy írtam, hogy végig a torkomban dobogott a szívem, és minden mondatát élmény volt gépelni. Minden egyes munkaperc visszarepített a gyerekkoromba, vagy épp egy elképzelt gyerekkorba. Tehát ezért nem akarok még egyet írni, mert ezt sem akartam a szó szoros értelmében megírni, hanem valamiért előjött belőlem. Ha a jövőben előjön még hasonló, annak biztosan nem fogom útját állni.

Jövőre mit és mikor várhatunk tőled?

A 2018-as év az Anjouké és a könyvturnézásé. Ha minden a terveim szerint alakult, tavasszal jön az Ötvenezer lándzsa, ősszel pedig a Királyok éneke című Anjouk-kötet. A tavaszi-nyári könyvturnét már javában szervezem, annak tucatnyi állomása lesz, és őszre is biztosan jut legalább három-négy székirodalmi rendezvény.

Angyal Sándor