Biztos bratanki?

A válasz egy kicsit bővebben: ha lenne Magyarországon olyan ellenzéki erő, amelynek célja nem a kormány leváltása – ez választáson gyakorlatilag lehetetlen –, hanem a választás feltételeinek, azaz a rendszernek a megváltoztatása, akkor mégiscsak volna pár tanulság.

Nincs varsói gyors

Először a két rendszer különbségétől. Másképpen: a strukturális, avagy intézményi különbségekről. (Ha itt tartunk, máris egy különbség: a magyar nem-kormányoldal hátborzongató mértékben nem képes struktúrában gondolkozni, míg a lengyel ellenzéknek egyszerűen nem kell az alapstrukturáról gondolkoznia, mert az intézményi alapok egészségesek.)

Lengyelországban van hatalommegosztás, a parlament kétkamarás, a nem homályos jogkörű elnököt közvetlenül választják. Az önkormányzatok valóban önkormányzatok, normatív bevételekkel.

A helyi önkormányzatok például egyéb bevételeik kiegészítéseként megkapják a helyben lakó természetes személyek személyi jövedelemadójának 38,40%-át, azaz nem a központi költségvetés függvényei. (Kedves Karácsony úr, ezt is lehetne plakátozni a villamosmegálókban, vesztésre ítélt alkukhoz tapadás helyett normatív bevételt követelni. Bár az is igaz, hogy Kaczyńskiék a választások előtti időszakban bölcsen megpróbálkoztak a nagyvárosi autonómia veszélyének semlegesítésével a magyar szolidaritási hozzájáruláshoz hasonló sarc útján.)

Másfelől, Lengyelországban a választási rendszer nagyjából arányos, legalábbis a legfontosabb alapintézmények, a köztársasági elnök és a Szejm választásain. Utóbbiakon nem „egyéni” választókerületek vannak, hanem egy-egy választókerületből területi listák alapján átlagosan tizenegy képviselőt küldenek a Szejmbe, ami ugyan valamennyire kedvez a legnagyobb politika erőknek, és előnytelen a kisebbeknek, de lényegesen nem torzít, és két áldásos következménye van:

1. A pártok között nincsen méret szerinti természetes szelekció, a kicsik nincsenek elsorvadásra ítélve, és könnyű egy-egy új pártot felfuttatni, tehát a politikustehetségek simán érvényesülhetnek anélkül, hogy a régiek talpát kéne nyalniuk,

2. Mivel a politikai verseny szabadsága miatt viszonylag kiegyenlítettek a méretek, a koalíció a működés alapfeltétele kormányoldalon is, ellenzékben is. Ismétlem, nem az „összefogás”, ahol az egyes pártoknak fel kell adniuk magukat, és önként úgy viselkednek, mint egyetlen párt, hanem a koalíció, melynek feltétele a különböző akaratú és érdekű pártok közötti egyeztetés. Továbbá a kormányzó párt elnöke nem élet-halál ura az államban, és a kormányzó párt valóban politikai párt, egy a több közül, nem csupán a Főnök akaratának végrehajtó gépezete az amúgy is mellékes parlamentben.

Összefoglalva: Lengyelországban minden autoriter átrendezési kísérlet ellenére működő demokrácia van, Magyarországon pedig nincs, és a lengyel választások tétje az volt, hogy tovább romlik-e Lengyelország magyar irányban. Hát most eldőlt, hogy nem.

A félreértés elkerülése végett: a demokrácia nem csak az alapjogokról szól, nem az Alapjogi Charta vagy a „jogállamiság” kipipálható tételeinek tiszteletben tartását jelenti – ami csak a demokrácia liberális oldalának egy fontos része –, hanem hatalmi-intézményi kérdés. Nem összetévesztendő továbbá az állami szolgáltatások (oktatás, egészségügy, közlekedés) jobb minőségével és a nagyobb állami juttatásokkal meg a kötelezően előírt magas bérekkel.

Ha pedig Magyarországon nincs demokrácia, akkor egy becsületes ellenzéknek értelem szerint az lehetne a célja, hogy Magyarországon demokrácia legyen. De ha nincs, akkor is tanulságos, hogy a demokráciát (ott, ahol van) védő politikai erők egy térségbeli országban hogyan szereznek több támogatást.

A koalíció nem összefogás

Lengyelországban a politikai harcok és kezdeményezések fő színtere az alsóház, vagyis a Szejm. Itt hozzák a törvényeket. A Szenátus kevésbé fontos; inkább a fék szerepét tölti be a fő hatalmi tényezőkkel, a Szejmmel és másodsorban az elnökkel szemben.

Képviseleti demokráciában a törvényhozás szerve plurális (ott, ahol kétpártrendszer szilárdult meg, a nagy pártok – egészséges viszonyok között – belül plurálisak). A kormányoldal és az ellenzék: főszereplők a demokratikus drámában, de nem az ő konfliktusuk jelenti a dráma kizárólagos tartalmát. Képviseleti rendszerben a politika nem arról szól, hogy imába foglaljuk-e X. politikus nevét, vagy, ellenkezőleg, takaroggyon, hanem az érdekek és szenvedélyek (ideológiák) szerint tagolt politikai közösség nagy csoportjainak képviseletéről.

Ezt szabadon működő és minél erősebb pártok tudják csinálni. Tehát ha Magyarországon demokrácia volna, nem lehetne cél a pártok kölcsönös és önfelszámolása, önálló párt mivoltuk megtagadása az „egy nagy cél érdekében”, még akkor sem, ha az a cél egy ember leváltása.

Lengyelországban a – mondom – kevésbé fontos szenátusi választásokon, amely egyéni körzetekben zajlik, az ellenzéki erők paktumot kötött arról, hogy mindenhol egy, közös jelöltet támogatnak. Amikor azonban ezt idén februárban megkötötték, nem valamilyen irracionális remény mozgatta őket, mint a magyar ellenzéki pártokat háromszor is, hogy együtt valami csoda folytán többre viszik, hanem a közvélemény-kutatások az Európa-barát ellenzék elsöprő, másfélszeres fölényét mutatták a kormányzó PiS-szel szemben, s ezt a biztos fölényt akarták mandátumokban érvényesíteni.

Ezzel szemben Magyarországon az összefogásba vetett irracionális hitet semmi sem igazolja, sőt, bár három megalázó kudarc józaníthatta volna ki belőle a művelt publikumot, a jelek szerint semmi sem ingatja meg.

Nagyváros és vidéke

A választóvonalak nem mozdultak el, ezen semmilyen kampány nem változtatott. Az utóbbi időszak lengyel választásai nyomán mindig megjelennek a térképek arról, hogyan szavaztak az egyes vajdaságokban, és elsőre szemet szúr, hogy az 1939-es lengyel–német határtól keletre a PiS erősebb, nyugatra a másik oldal.

A képet azonban finomítani kell. Varsó keleten van, mégis az ellenzék szilárd fellegvára. Vagy nézzük Lublint. Ez igazán a keleti „Kaczyński-ország” szíve, de 330 000 lakosú, dinamikus város, öt egyetemmel. Itt 2019-ben a PiS 42,5%-ot kapott, a mai kormánydöntő ellenzék pártjai 49,4-et. 2023-ban a PiS 33-at, az ellenzéki blokk 57,7-et.

Az ellenzék a nagyvárosi körzetekben erős, és Nyugat-Lengyelország urbanizáltabb. Magyarországon a második legnagyobb város Debrecen, kétszázezer lakossal. Lengyelországban tizennégy város népesebb ennél. A milliósnál nagyobb városi körzetek száma pedig hét (Varsó, Felső-Szilézia, Krakkó, Łódź, Wrocław, Poznań, Gdańsk). Többségük nyugaton van.

Magyarországon egy ilyen város, illetve körzet létezik: Budapest. Amikor a tavalyi választások alkalmával sokan vállalták, hogy elmennek távoli falvakba szavazatot számlálni, azzal gúnyolták őket, hogy „Körúton belül” lakó pestiek most végre megismerkednek az „igazi Magyarországgal”, micsoda sokk ez nekik. Dehát Budapest is igazi Magyarország, és a tragédia nem az, hogy lakói ritkán szereznek első kézből tapasztalatot a vidékről, hanem az, hogy az urbánus létforma ilyen kis területre (és kevés választókerületre) korlátozódik.

Lengyelország a választásokon két különböző színű félre tagolódik, Magyarország viszont egyetlen narancsszínű felület, egy kicsi más színű pöttyel a közepén. (A nagyobb egyetemi városok belterülete nem tűnik föl.) De hasonló a látvány, ha például a megtermelt GDP-t vagy a felsőfokú végzettségűek arányát, esetleg a háziorvosok sűrűségét nézzük. Ez a helyzet botrány, s a torz politikai intézményrendszerrel kombinálva még inkább akadálya az ország demokratikussá válásának, viszont adottság, és ennek tudatában, nem pedig a tagadásával, még kevésbé a normálisnak tartásával kellene politizálni.

Itt ajánlatos eloszlatni két tévképzetet.

Az, hogy a (nagy)városi létformához másféle világszemlélet, más értékek és főleg más érdekek társulnak, nem vidékellenesség és nem a vidék lenézése, hanem szociológiai tény. Éppen ezért az értékskála liberális pólusához viszonylag közeli politikai erőnek teljesen fölösleges olyan közegben fordítani támogatásszerzésre a szűkös anyagi és egyéb erőforrásait, amelyik erre nem vevő. És teljesen fölösleges olyan témákat felhozni, amiket ő az egész népesség számára fontosnak gondol („oktatásésegészségügy”).

Ezzel összefüggésben: a másféle megrögződött világkép és másféle személyesnek felfogott érdek nem elmaradottság, tájékozatlanság terméke, úgyhogy nem lehet egyszeri kampányban, felvilágosítással megváltoztatni. Az előbbi példát folytatva: az oktatás és az egészségügy rettenetes állapotának középpontba állítása igaz és nemes ügy, de a politikai küzdelem szempontjából haszontalan. Egyrészt éppen mert állapot, ami fokozatosan romlik, ezért alkalmazkodni lehet hozzá, nincs sokk. Ellentétben, mondjuk, a lengyel abortuszszigorítással, ami sokk volt, és nők millióit hangolta Kaczyński ellen. (Aki agyafúrt szociopata, de Orbánnal ellentétben vannak meggyőződései, s ezekből nem enged. Orbán eddig sohasem követett el ekkora taktikai hibát.)

Másrészt nincs – bár lehetne – olyan nagy csoport, amelyik érdeksérelemként éli meg a magyar oktatási zsákutcát és az állami egészségügyben elszenvedett megaláztatásokat. A szakmaszerűen politizálóknak nem tűnik fel például, hogy a tanügyi ellenállás az elitgimnáziumokra (tanáraira, diákjaira, szüleikre) koncentrálódik, és nem is nagyon terjed túl ezen a körön. Ha majd a városi középosztályban tudatosul, hogy az oktatás tönkretételének merényletét őellene követik el, vagy többen ébrednek rá, hogy ez a merénylet a saját családjuk egérútjait (külföldi továbbtanulás, munkavállalás) akadályozza meg, akkor lehet belőle kampányeszköz. A puszta ráolvasástól és panaszolkodástól meg nemhaggyuktól senki sem fog megvilágosodni.

Egyszerűen fogalmazva: ha valaki egy országban liberális képviseleti demokráciát akar – nem kötelező, csak minden eddig ismert politikai rendszer közül a legjobb – annak nem „mindenki”, hanem a liberális demokrácia legfőbb bázisa, a városi középosztály érdekeit ajánlatos képviselnie. És mi adja a városi középosztály gerincét? A vállalkozói réteg. És ezzel meg is érkeztünk a következő tanulsághoz.

A nem létező tömeg

A lengyel választások magyar művelt ellenzéki körökben elterjedt értelmezése szerint a lengyel ellenzék megtalálta alkalmas vezetőjét Donald Tusk személyében, aki győzelemre vitte az összefogó pártokat. Magyarországon is kéne ilyet találni, egy ellen-Orbánt, akkor minden jobban alakulna, de hát sajnos nincs.

A valóság egy kicsit más. A lengyel választásokon három ellenzéki erő indult nem „összefogva”, közös jelöltek és közös program nélkül, de szövetségben és a lépéseit egyeztetve. Ez a három erő: a több pártot tömörítő, Tusk vezette Polgári Koalíció (KO), az Új Baloldal (ahol a jelző nem valami 68-as újbaloldaliságra utal, hanem arra, hogy a Demokratikus Baloldal Szövetsége nevű utódpártszerűség – egyébként becsületes szociáldemokrata párt – és egy Tavasz nevű, szintén mainstream szocialista formáció egyesülésével jött létre), valamint egy Harmadik Út nevű erő, ami a Néppárt (agrárpárt) körüli Lengyel Koalíciónak és Szymon Holownia Lengyelország 2050 nevű pártjának a koalíciója.

Ez így roppant bonyolultan hangzik, de mondom, Lengyelországban könnyű új pártot felfuttatni, és simán érvényesülhetnek az új politikai tehetségek. A lényeg, hogy az ellenzéki blokk vezetője Tusk, a győzelemben azonban legalább ekkora része volt Holowniának.

Tusk egy kitűnő szemmértékkel megáldott és tisztességes politikus (ritka kombináció), sok erénye van, de karizmatikusnak semmiképp nem mondható. Hatalmas politikai teljesítmény, hogy nyolc évi szünet és a térségünkben példátlan európai karrier után hazatért, visszavette a pártja vezetését, tapintatosan leépítette a vetélytársakat, és jó viszonyt ápolt a nála népszerűbb varsói főpolgármesterrel, Rafał Trzaskowskival, akit Kaczyńskiék még veszélyesebb ellenfélnek tartottak, mint Tuskot – utóbbinak hasznára volt, hogy nem rá irányulnak a támadások. A rekord (74,4%-os) részvétellel zajló választásokon a KO bő másfélmillióval (3,3%-kal) több szavazatott kapott, mint 2019-ben. Ám ezzel is csak második lett, nem jutna semmire a koalíciós partnerek nélkül.

A Baloldal viszont elég rosszul szerepelt (2019: 12,6%, 2023: 8,6%). Az igazi nyertes a Harmadik Út. Ennek egyik összetevője a Lengyel Néppárt, ez a magyar Kisgazdapárthoz hasonló, csak nem vált bohóccá, de nem is vették túl komolyan. Vidéken népszerűek, de nem annyira, mint a PiS. A másik a Szymon Holownia-féle Lengyekország 2050.

Egy nemzeti középosztály

Holownia vezető újságíró volt általános liberális irányultsággal, tévés műsorvezető, emberbaráti tevékenységéről szintén ismert. Indult a tavalyi elnökválasztáson, ahol az első fordulóban általános meglepetésre harmadik lett Duda, a hivatalban lévő elnök és Trzaskowski mögött. Az elnökválasztás után újonnan alapított pártja gyorsan megerősödött (20% fölé), aztán kicsit meggyengült, de annyira nem, hogy jelenléte ne legyen érezhető az idei parlamenti választáson: a Harmadik Út kétszer annyi és majdnem 6 százalékkal több (14,4%) szavazatot kapott, mint 2019-ben a Lengyel Koalíció egymagában.

Ha megnézzük, mit akar Holownia, teljesen világos, hogy mindenekelőtt egy jól körülhatárolható csoportot céloz meg: a kis- és középvállalkozásból élőket. A Harmadik Út „12 garancia” nevű programját láthatóan az ő hatása alatt állították össze. Ebben valahol elöl, a preambulumban az szerepel: „a polgároknak meg kell adni a cselekvés, a vállalkozás és a tehetség kibontakoztatása szabadságát”. Szeretnék látni olyan magyar pártprogramot, ahol közelítőleg hasonlót mondanak.

A legelső garancia egyébként erre vonatkozik: „egyszerű és stabil adórendszer”. Például minden adóváltozást a költségvetési év kezdete előtt hat hónappal kell bejelenteni. A második pontban önkéntessé tennék a tébé fizetését a fizetésképtelenségtól fenyegettett mikrovállalkozások számára. Folytatás: „A lengyel vállalkozások nem jutnak levegőhöz az üzletvezetés iszonyatos költségei miatt.” Akik ezt írták, láttak belülről átlagos vállalkozást. Ellentétben a magyar politikából szakmaszerűen élőkkel.

Miért fontos ez? Magyarországon a kis- és középvállalkozásokban foglalkoztatottak – vállalkozók, vezetők alkalmazottak – száma körülbelül 2 200 000, valamivel több, mint az öregségi nyugdíjasoké, és kétszer annyi, mint a nagyvállalatokban dolgozóké. Plusz a családtagok. Összehasonlításul: a köz- és szakoktatásban dolgozó pedagógusok létszáma nagyjából 110 000.

Ehhez képest a magyar ellenzék szemszögéből ez a hatalmas – és a valamikori magyar demokrácia esetleges bázisát jelentő – érdekcsoport és választói tömeg egyszerűen nem létezik.

Dobrev Klára árnyékkormánya például csak nyugdíjasokról és nagyvállalatokról tud. A Momentum „emberközpontú” gazdaságról szóló terveiben szó esik arról, hogy a kormány jobban támogatja a multikat, mint a hazai kkv-kat, és hogy exportképes kkv-kra lenne szükség, de arról semmi, hogy a kormány az agyonadóztatással, az adórendszer cibálásával, a bírságolási lehetőségek kreálásával, a bürokráciával és a hektikus, ötletszerű változtatgatásokkal tevőlegesen nyomorítja ezt a szektort.

Ahogy egy könyvelő ismerősöm mondja: aki gazdasági programot ír, annak meg kéne mutatni egy magyar kft. főkönyvét. Fogalmuk nincs róla, mi zajlik az eleven gazdaságban. Ha érdekeltek megpróbálják magyarázni nekik, ők nem is értik.

A vállalkozói középosztály léte valahogy nem illik bele a marxista narratívába. De az orbánistába sem: ahogy a „fake news” kifejezést elbitorolták és a hírhamisítást leleplező médiára alkalmazzák, úgy bitorolták el a „nemzeti középosztály” szókapcsolatot a rokonok és a maffia kiváltságos kliensei számára, akik a magyar (nemzeti) vállalkozói középosztálytól elszívják az üzleti levegőt.

A lengyel nagyvárosi középosztály viszont, különös tekintettel az államtól független részére, valahogy nem tartja normálisnak, ha semmibe veszik, és felmosórongyot csinálnak belőle. Végeredményben ez is egy különbség.

A szerző az Élet és Irodalom (Budapest) rovatvezetője.