Bízzunk-e a nyomozókban a Kuciak-gyilkosság ügyének kapcsán?

Az a pár zsaru, akivel ismerősi vagy rokoni viszonyban vagyok és normálisnak tartom őket, sokat lefaragott az előítéleteimből, köszönet nekik ezért, mások viszont ezt az előrelépésemet képesek szépen visszarontani. Hát, biztos bennem van a hiba, nehezen fejlődöm, de akit harapott már meg kutya, az minden kutyával óvatos, még ha az eszével tudja is, hogy nem minden kutya vérengző fenevad.

Azt is tudom ám az eszemmel, hogy még az eddigi szlovák belügyminisztereknek – volt köztük pár gazember – dolgozó, dolgozni hajlandó rendőrök mindegyike sem érdemtelen a bizalmamra. Ez a szöveg is úgy születik, hogy legyőzöm a zsigeri ellenállásom, és láss csodát, észérvekkel meggyőzöm magam, nem szabad általánosítani és sztereotípiákat táplálni. Most azoknál a rendőröknél, akik ezt olvassák, tán szerzek egy jó pontot vagy mosolyt, de nem ezért teszem.

Igazából én itt most egy örömteli dolgot akarok megünnepelni:

Megtörténtek a letartóztatások a Kuciak-gyilkosság ügyében. Fanyaloghatunk, de ez egy óriási eredmény!

Igen, először az emberben felmerülnek bizalmatlansági kérdések, de az eszünkkel mégiscsak tudjuk, hogy ez egy nemzetközileg figyelt kázus, több ország szakemberei közösen dolgoznak rajta, ráadásra az aktuális kormány érdeke is a korrekt felderítés. (Utóbbiban lehet kételkedni, de ha valakinek ekkora vaj lenne a fején, szerintem már lelécelt volna.) Ez pont egy olyan ügy, amelyet megpróbálni elcsalni, ködösíteni, vagy érdemben machinálni ebben a stádiumban már szimpla öngyilkosság lenne. És főleg égbekiáltó ostobaság.

Rólam az szintén köztudott, hogy hangszerelési szempontból nem vagyok a jelenlegi kormánykompozíció arányos szépségében és erőltetett összhangzattani megoldásaiban hívő személy. A miniszterek egy részét nettó bunkónak tartom, egy másik részét meg nem tartom semmire. De attól ezt a letartóztatást most éppen nem lehet a kormány sikertelenségeként eladni, kedves fanyalgók. Akkor sem, ha más kormányt (de milyet, könyörgöm? látod a választékot?) szeretnénk.

Igenis eredmény, ha az igazi gyilkosokat fogták el, márpedig ebben az ügyben senki sem fogja megkockáztatni a fiaskót, akkora balek senki sem lehet. Bízni kell benne, hogy az igaziak kerültek rendőrkézre.

Ami mellesleg nem lehetett egyszerű, mert forró nyom nélkül, és a helyszínelés kezdetéről medializált ballépések után az is csoda, hogy bármilyen konkrét eredmény van. Ez Szlovákia, ahol a rendőrkocsik nagy részében 3 liter alatti űrtartalmú motorok dübörögnek, akár a családi autókban, ahol a rendőrőrsön (múltkor láttam, sajnos) szétesőben van a szék és nem sikerült beüzemelni az egyik PC-t, át kellett menni a szomszédos terembe… Nem pedig az NCIS, ahol egy sms-ben küldött leheletminta fénymásolatából megállapítják a gyilkos dédnagymamájának fél évszázaddal ezelőtti kedvenc hajszínét.

Szóval igenis, ha valamikor, akkor most, ha másért nem, a saját megnyugtatásunk végett meg kell tanulni bízni a bűnüldöző szervekben.

Igen, nekem is sok időre lesz szükségem, de ez a letartóztatás számomra lehet egy első (másnak akárhányadik) lépés a bizalomépítés felé. Mégiscsak Európában vagyunk, vagy leszünk lassacskán, unokáink tán látni fogják.

Emellett én ugyan senki jogát meg nem vonom, hogy a neten hitetlenségének adjon hangot, viszont ahogyan nekem szintén, időnként másnak is érdemes lehet elgondolkodnia: meddig akarunk még bizalmatlanságban, félelemben és paranoiában élni? Hogy meddig fogunk, az nem tőlünk függ, de hogy meddig akarunk, az a mi dolgunk. A mi megelőlegezett (hiszen csak részben kiérdemelt) bizalmunk dolga.

Az viszont a belügyminisztérium, a titkosszolgálat (tehát a politika) és a rendőrség, valamint a bíróságok dolga, hogy ezután a siker után el ne rontsanak semmi komolyat, takarítsanak ki végre, és nekünk kőkeményen ellenőriznünk kell a munkájukat. Mert mélyebbre süllyedni annál, ahová a Kuciak-gyilkosság környékén (vagy előtte az államfő fiának elrablásakor) sikerült, már a vég lenne.