2018 a tüntetések éve volt. És mi lesz 2019?

Lehet 2019 a változásé? Mindenképpen, hiszen az olcsó pénz ideje lejárt, miután az Egyesült Államok után az EU-ban is megáll a pénznyomás.  Miközben hiába vártuk a fehér karácsonyt, az Egyesült Államokban történelmi, fekete jött. Mivel a fő amerikai részvényindexek szeptember óta folyamatosan csökkennek, a közel 20 százalékot esett S&P 500-as mutató is jelzi, a válság borítékolható.  A kérdés inkább a válság pontos ideje, illetve mértéke.

Egy újabb gazdasági válság elsősorban a nyugati liberális világrendet fenyegeti, ahogy azt már a világ vezető liberális kommentátorai is (f)elismerik. A Financial Timesben, éppen a karácsonyi ünnepeket előtt, Wolfgang Munchau ismerte el újfent, jelenlegi kapitalizmus a nagyoknak kedvez. A magukat vesztesnek érzők kisemberek viszont immáron többségben vannak, számszerű adatok alapján is.

Ráadásul egyre inkább a perifériára szorulnak földrajzi értelemben is, mindenhol. A foglalkoztatás és a vagyon egyre inkább a nagyvárosokban koncentrálódik. Az iparukat vesztett régiók, a vidéki területek kevésbé dinamikusak, és ezeken a helyeken sok munkásosztályú ember él. Közben a globalizált nagyvárosokban már az egykori alsó-középosztálynak sincs helye, pontosabban nincs rá pénze. Ehelyett van dzsentrifikáció és a bevándorlás. Ahogy Christoph Guilluy írja, a nyílt társadalom egy olyan világot eredményez, amely egyre inkább bezárul a dolgozó emberek többsége elől. Erről szólt Trump Amerikában, a Brexit pedig Nagy-Britanniában.

Franciaországban a sárga mellények mozgalma intett be a nagy mellénynek. Nem véletlenül lépett hátra Macron francia elnök, menteni a menthetetlent. Az ország 80% támogatta a mozgalmat, még az erőszak ellenére is. Macron 180 fokos ígéretei között olyan lépések is vannak, mint a legkisebb (sic) nyugdíjakra kivetett adó eltörlése. Tényleg megáll az ész.

Az elitek önkorrekciójának a hiányára viszont az utal, hogy ugyanaz a média továbbra is Macron “bátor” reformjait siratja. A magát technokratának tartó elit, a liberális demokrácia egy újabb vívmánya, mintha képtelen lenne túllépni az általa több évtizede istenitett megoldásokon.  Talán ez is a baj, hiszen a liberális demokráciában nem hinni kéne a reformokban, hanem ami nem működik a többség számára, azt lecserélni.

Az EU rögtön meg is adta Párizsnak a kivételt, hogy túllépje a 3%-os hiányt, miután a „populista” olasz kormánnyal hónapok óta izmozik 2,4%-os hiány miatt.Brüsszel továbbra is a német mintát követi, ám a neoliberális reformok megszorításokon, illetve a legnagyobbak adóelkerülésére (lásd még optimalizáció) épülő politikája globális jelenség. A globális pénzügyi elitek érdekeit képviselő kormányok a nép nadrágszíját húznák tovább, hogy legyen mód a növekedésre, ami immáron bizonyítottan csak a leggazdagabbaknak kedvez. 

A visegrádi országok Olaszországot és Franciaországot megelőzve lázadtak fel a kapitalizmus eme formája ellen. Orbán saját forradalmat hirdetett és minden hatalmi túltengés és arrogancia ellenére hazai népszerűsége továbbra is a gazdaság jobb menedzselésén, és a költségek igazságosabbnak tűnő elosztásán alapul. Ártott neki, de nem végzetesen a nemzeti burzsoázia megerősítése, amibe jókora járadékvadászat is belefér. Ami a lényeg, az Orbán-kormány a lakástulajdonosokat, nem pedig bankokat mentette ki, amikor a devizahitelesek bajba kerültek. Politikailag pedig éppen a perifériát képviseli, még ha perfid módon is.

Szintúgy a vidéket képviseli Jaroslaw Kaczinsky fémjelezte Jog és Igazság pártja (PiS) Lengyelországban. Bár az önkormányzati választásokon vereséget szenvedett, a PiS azért is népszerű továbbra is mert növelni tudta az adójának beszedését (a becslések szerint Lengyelország mintegy hetven milliárd euró adóbevételtől esett el a Donald Tusk kormányai alatt) és ezt a családi támogatások növelésére használta fel.

De Csehországban Andrej Babiš is az állam jobb menedzselésének ígéretével nyert választásokat, elsősorban a vidéki szavazatokkal. Azóta is próbál, Zeman elnök hathatós támogatásával (akit szinten a vidék szavazott be kétszer is az elnöki palotába), lavírozni az euroszkeptikus ellenzék és az eurofil cseh bürokrácia között.

Nálunk pedig Robert Ficónak, saját magát is beáldozva, sikerült stabilizálnia a kormányt, és a saját pártja népszerűségét. A SMER eddigi sikere éppen azon alapult, hogy sikerült ötvözni a szlovák (vidéki) választók etatizmusát egy neoliberális gazdaságpolitikával, amely révén a szlovák gazdaság nagy része külföldi befektetők kezében került.  Amennyiben sikerül meggyőzni Miroslav Lajčákot, akkor akár egy baráti elnökkel is várhatja a következő parlamenti választásokat.

Vagyis a közép-európaiak nem őrültek meg hirtelen, amikor azokra szavaztak, amelyek az állam szerepét hangsúlyozták a piac mindenhatóságával szemben. Amíg ezek a kormányok többet foglalkoznak a kisemberek gazdasági sérelmével, mint az „európai” ellenzékük, ráadásul költségvetési szigor mellett, addig Európát velük szembe állítani nemcsak felesleges, de egyenesen kontraproduktív. A liberális demokrácia védelmét egy nagyobb egyenlőségre törekedő gazdaságpolitikával kellene kezdeni (Nyugat-) Európában. 

Amíg nem késő... Vigyázó szemetek Párizsra vessétek. Felkészül Berlin.