Áldás és kenyér

antalagi | 2021. augusztus 1. - 22:03
Úgy esett, hogy két hétre megőrzésre bíztam a kovászomat azzal a tudatos elhatározással és felkiáltással, hogy ha sikerül életben tartaniuk, nagyon fogok örülni, ha nem, hát ez van. Mindig van valaki, akitől kérhetek egy kis adagot, de az biztos, hogy nem állok be abba a sorba, akik nevet adnak neki, viszik magukkal utazáskor, vagy ne adj Isten „hivatásos”, erre szakosodott, garantált gondozóba küldik. Meglehet, a hangsúlyomban volt némi megvetés is, de nem biztos.

Ötnaponta kaptam a jelentést, hogy minden rendben, a kovász frissítve, erős, működik, a szaga is rendben van, még sütöttek is belőle. Ezért hazaérve, gyanútlanul, a legteljesebb zen nyugalomban léptem be a konyhába. Abban a pillanatban, amikor megpillantottam az üres üveget a konyhapulton, dobbant egyet a szívem, de eltakartam magam elől a legrosszabb lehetőséget, gondoltam, biztos a hűtőben van egy másik üvegben, vagy épp dolgozik valamelyik szobában, vagy rosszul látok.

Hát nem. Valami félreértés miatt simán ki lett mosva az üveg (kovászostul). No, ekkor kicsit kivert a víz, megszédültem, a végtagjaimból kiszaladt az erő, biztos el is fehéredtem, persze igyekeztem láthatatlanul produkálni ezeket a tüneteket, mert nem szerettem volna megbántani senkit, főleg, hogy a szeretteimről van szó.  Az érzéstől és a felismeréstől elgyengülve leültem, sóhajtottam egyet, kijelentettem, hogy nincs semmi gond, legyintettem és különböző, az állapotomat leplezendő hatalmas gesztusokkal, egy erőltetett kacaj kíséretében, viccesen megjegyeztem, hogy elengedtem a történetet, természetesen a nemragaszkodás jegyében.

 Ebben a pillanatban elindult egy belső párbeszéd Ági, a rutinos háziasszony, saját konyhája királynője, és Ági, a bölcs jógaoktató, aki tudja és megmondja között.

  • Istenem, a kovászom, az Én ezeréves kovászom!
  •  „A szavak helyes használata!” (Kung Fuce). A kovászod maximum hatéves, azt is úgy kaptad a barátnődtől, mert a tied megsavanyodott.
  • Ok, persze, költői túlzás volt, de akkor is, könyörgöm, egy kovászt megetetni kétperces művelet!
  • Ez nem gyakorlati kérdés. Ha szeretsz valakit, miért raksz a vállára olyan felelősséget, ami lelkileg is megterheli, meg akar felelni neked, fél, nehogy csalódást okozzon, és a nagy igyekezete bizonytalanságot szül, ami egyértelműen hibákhoz vezethet? Csak figyeld magad. Mennyire van összhangban a hangzatos kijelentésed a valósággal? Hol van benned az elengedés? Kérdezzek még?
  • Ne, ne, kérlek, kímélj meg mára, megérkezett a tanítás, köszönöm…

Hogy melyikünk kapta a sugallatot, azt nem tudom megmondani, de egyszer csak felpattantam, felnyitottam a csatos üveget, óvatosan leszedtem a gumitömítést, kicsit gyorsabban kezdett verni a szívem, amikor megláttam pár mákszemnyi száraz kovászmaradványt. Fogtam egy papírtörlőt, és remegő kezekkel kezdtem lekapargatni rá a szemcséket. No leány, itt az idő, hogy használd azokat gondolatokat, amiket olyan nagy meggyőződéssel, csillogó szemekkel mesélsz mindenkinek, aki a kenyérről kérdez! Ha tiszta szívvel hiszed, hogy egy mákszemnyi kovászban ott az egész kenyér információja, akkor gyerünk, hajrá, tessék nekifogni! Összekevertem egy negyed mokkáskanálnyi liszttel, ugyanannyi vízzel. Érdekes, ugyanaz az izgalom van bennem most is, miközben írom a történetet, annyira elemi tapasztalás volt, tudtam, hogy most nincs második esélyem, csak a hitem van és némi tudásom, amit kaptam hozzá. És most látom Hédi barátnőmet, aki nem mellesleg élelmiszervegyész, hogy fogja a fejét, Istenem, ez a nő megint varázslatot csinál a kémiából. No de Hédi, miért hívják a kémiát kémiának, nem hasonlít kicsit az alkímiához? Semmi csökevény hasonlóság nincs a két szó között?? Mindegy, mellékszál…

Annyira pici volt a keverék, hogy az üvegen belül rátettem még egy műanyag flakon tetejét, hogy ne száradjon ki. Bevittem a jógaterembe, hátha érkezik rá áldás, és reggelig békén hagytam. Jelentem, az áldás megérkezett. Másnap folytattam ismét ilyen mennyiségekkel feletetni, pár óra után jó szaga lett és elkezdett dolgozni. Még egy napig erősítettem, dédelgettem, törődtem vele, biztattam, és reménykedtem, hogy velem van a tapasztalatom is. Délután bedagasztottam, úgy bújtam bele a dagasztótálba, olyan odaadással és szeretettel nyúltam a tésztához, annyi imát mondtam, mint még sosem. Tettem, vettem, hajtogattam, simogattam. Tudtam, hogy ez nem egy kenyér lesz a sok közül, ez „A” kenyér lesz. Felajánlottam a munkámat, és annak leendő gyümölcsét a Jóistennek. Hangosan és érthetően, ahogy anno a nagyanyámmal imádkoztam, szépen hangsúlyozva. Gondolatban eddig is megtettem mindig, de most már tudom, hogy abban van azért rutin is, hát ebben most nem volt egy szemernyi rutin sem. Amikor a szakajtóba került, már mosolyogtam, mert tudtam, hogy nem lesz rossz. Másnap reggel megsütöttem.

Nem ez lett a legszebb kenyér életemben, de kit érdekel! Amikor megvágtam, bevallom megkönnyeztem. A béke és a megelégedettség érzése járta át a szívem. Azt éreztem, hogy a munkám üdvös cselekedetté lett. Ha ennyi adatott meg, köszönöm, elég, nincs szükségem semmi másra.

És igen, egy mákszemnyi kovászban ott az élet, ott van a szentség.

Nagyanyámtól örököltem egy házi áldást, amit minden étkezésnél elolvastunk, mert ott lógott az asztal fölött a falon. Most a kemencém oldalára van függesztve, nagy becsben tartva (bár a barátnőm szemét szúrja, mindig ki akarja vasalni).  Ha visszaolvasom az irományom, bizony minden szava benne van ennek az imának. Nem szándékosan írtam így, csak feltűnt és mosolyogtam, mert több, mint valószínű, a dolgok így működnek, és amikor valósággá válik a folyamat, gyakorlat lesz a kinyilatkoztatásokból, az valóban egy áldásos pillanat. Köszönöm, hogy megélhettem!

Szeretettel

Ági