Türelem - (torna)terem

antalagi | 2007. október 31. - 21:59

A pincelejáróban 30 literes porcelánedényben savanyodik a káposztánk - ha minden igaz. Naponta friss víz a peremére, körülötte megtisztogatni, nézegetni, szagolgatni, figyelni, ahogy forr, de: BELENÉZNI TILOS! Mert akkor levegőt kaphat, és megromolhat. Hát, jó kis bizalmi - meg türelmi játék, az egyszer biztos. Csak várni és megpróbálni elhinni, hogy sikerülni fog, hogy megtettünk-e mindent azért, hogy jó legyen. Van-e benne elég só - ha nincs nem lesz ropogós, nincs-e benne sok birsalma, a kukoricaszemek, amit az egyik lovaglásom során „böngésztem”, nem voltak–e kukacosak, vajon eléggé letisztítottam-e a tormát, és a többi, és a többi. Jaj, úgy belelesnék! De nem lehet. Még 10 nap! És nem szeretném kidobni, mint tavaly, csak azért, mert türelmetlen voltam. Meg kíváncsi. Meg hitetlen. Mert nem bíztam eléggé magamban. Pedig milyen lelkesen gyúrta a kisfiam!

Minden évben ősszel érkezik egy illat a levegőbe, ami elindít a piacra a gyalult káposztáért, majd utána beszerezni a többi hozzávalót -, ami persze nem is olyan egyszerű.(pl. ki árul manapság birsalmát?) És kezdődhet a buli. Előkerül a legnagyobb lavór, kisfiamnál egy alapos lábmosás, már alig várja, hogy az első réteg belé kerüljön, és már ugrik is! Csak ámulok és bámulok. Imádom, amikor a gyereknek felcsillan a szeme, mert legálisan tehet valami teljesen amúgy szokatlant, akár tiltott dolgot, felszabadul, őrjöngve táncol és énekel, tapossa a káposztát, mintha valami ősi rituális tánc emléke törne elő belőle hirtelen… persze, utána három napig büdös a lába - naponta eljátsszuk: megszagolni, majd egy nagyot fúúújozni.

Na,de vissza a „mély” filozófiához. Nagyanyáink azért nagyon tudták ezt. Együtt élni a természettel, jóban lenni az idővel. Tavasszal elültetni a magot, majd türelemmel - persze nem tétlenül, mert közben is van dolog - mosolyogva kivárni a termést. Nagymamának sosem volt kétsége afelől, sikerül-e a lekvár, vagy éppen a káposzta. Bízott a megérzéseiben. Mindent a maga idejében, leányom - mondogatta nagy szeretettel, amikor türelmetlenkedtem, sosem volt ideges,mikor hisztiztem. Csak mosolygott, vagy kiküldött az udvarra azzal, hogy bőgjek a fáknak, mert ők még nála is bölcsebbek, biztosan megértenek. Miért nem használjuk ezeket a tudásokat? Miért nem visszük tovább a hagyományainkat? Mintha elfelejtenénk. Csak néha, valamilyen ünnepi, eufórikus, felfokozott érzelmi pillanatainkban működik ez az ősi bizonyosság, amikor pontosan tudjuk, mit kell tennünk, pedig nem volt semmi előzetes tapasztalatunk.

Pedig milyen más is ám az a káposzta, amit mi magunk készítünk, mindösszesen 2 óra ráfordítással. Hát lehet, hogy éppen ez az, ha csak azon a két órán múlna, ugye? De ez egy minimum két hetes folyamat, ami akár kudarccal is végződhet és ezt inkább köszi, de nem!

Csakhogy lehet, hogy épp ilyen apró dolgok véghezvitele alatt kerülünk szembe hasonló kérdésekkel.

Amikor az elejétől a végéig követjük az eseményeket. Ugyanúgy végigélünk egy érési folyamatot, bennünk is ugyanaz játszódik le, mint az edényben, a mi gyerekünk is ugyanúgy megkérdezi, mikor lesz már jó, és tapasztalati élménye lesz abból, hogy azt válaszoljuk neki, hogy kisfiam, mindennek eljön az ideje, csak ki kell várni, mert a szeme előtt zajlik mindez. És amikor az asztalra kerül, benne van a szeretet, az ősz illata, az örömtánc, a gondoskodás, a hagyomány. És ez a tapasztalat tartós. Tartósítószer, meg adalékanyag, meg aroma nélkül is.

Szeretettel

Ági