Még egy kis Hidak

 

Mivel minden mondat az elözö írásból (Hidak) egy külön történetet hordoz, gondoltam,leírok párat, még nagyon friss  az élmény...

A pillanatkép: anyám a konyhában összeroskadva, feladva a betegségével vívott harcát, hallgatja, ahogy megegyezek valakivel a telefon másik végén: hányra menjek, mikor kezdődik a temetés, miben halt meg,gyerek volt-e, vagy idős, betegségben vagy méltó öregségben érte-e a halál, majd végig nézi, amíg megtalálom a  megfelelő hangulatú verset. Alig várom, hogy elinduljak,  megsajnálom magam kicsit(nagyon), végig bőgöm az utat, különböző gondolatokkal, indulatokkal-igen, mert majd megszakad a szívem, ha bele gondolok, hogy talán két hét még a világ vele, ugyanakkor mérges is voltam rá, hogy hamarosan kiszáll  a buliból , itt hagy egyedül, hogy boldoguljak.

És a temető kapujába már hót profin érkezem, mosolyogva, a sírásók megkérdezik, akarok- e benézni a „kulisszák mögé”- mondom, köszi,de nem, páncéllal a szívem körül végig csinálom a temetést, majd haza, anyám kérdi,mi volt? Mi lett volna, semmi. Egy a sok közül. Megyek, főzök valamit. De  pechemre elkaptam a tekintetét . Anyám  sosem emelte fel a hangját, szerény, jó ember volt,mindig mosolygott, de most különösem meleg, szeretetteljes,lágy volt a pillantása. A világtól búcsúzó emberben egyébként is  van egy félelmetes erejű magasabbrendűség, egy fölényes modor tele mérhetetlen bölcsességgel és közönnyel. És a tekintetével közölte: értem gyerekem. Csak légy kemény, hiszen most ezt találtad ki magadnak a túléléshez. Semmi érzelem ,semmi búcsú,  megszakadna az a kicsi szíved, áttörné a páncélt körülötte. Mintha látná előre az egész folyamatot. Minden reggel azzal ébredni és este azzal feküdni, vajon nem az lesz-e az utolsó nap, és amikor egyik reggel apám közli, hogy vége, megkönnyebbülést fogok érezni ,amin nagyon meglepödök majd,nem tudok vele mit kezdeni, gyülölöm magam miatta,hiszen most jajgatni kéne- és lesz dolgom elég,mire megküzdök ezzel az érzéssel.

  Majd este magához hívott, levette a gyűrűt az ujjáról, odaadta, és megkért, hogy vigyázzak nagyon az öcsémre, szeressük egymást, mert ez a legfontosabb. Fuj, de nagyon haragudtam , simán rám szórja a felelősséget, még most is próbára tesz! Legyen már elég!

 

Amikor én is anya lettem, elhatároztam, hogy semmi más dolog nem fog érdekelni, csak az,hogy szeressem a gyerekeimet. Szóval és tettel egyaránt. Minden lehető alkalommal kinyilvánítani , megölelni, megszeretgetni őket. Mert nincs olyan, hogy majd, meg ezután,meg holnap. Ma van. Mert a holnap már lehet, hogy nem adatik meg. Hányszor vágytam egy ölelésre, egy simogatásra, hogy csak még egyszer az ölébe bújhassak. Ha valaki arról  mesélt, hogy haragban van az anyjával, csak annyit mondtam, drága barátom,tudod,mit meg nem adnék egy jóízű veszekedésért?! Ha gondom volt, este kértem, hogy segítsen, mindig küldött valami álmot.

 

És a kocerten éreztem, hogy a páncél a darabjaira hullik, könnyé változik és legördül, nemcsak a szememből, a pórusaimon keresztül a csontjaimból , az egész valómból(velőmből?) , mint egy csörgedező patak. Könnyedén, puhán, de ugyanakkor erőteljesen tör utat az elengedés, a megbocsátás. Igen, meg kellett bocsátanom magamnak is meg neki is , amiért nem engedtük meg magunknak a búcsút. Bármennyire is nehéz lett volna,  kellett volna egy utolsó, igazi, szeretetteljes ölelés a gyerekeinek,hiszen mindannyian tudtuk,hogy nincs tovább.

 

Amikor a kisfiam megkapta a hároméves oltását, este lázasan, borogatással a lábán feküdt, majd mint egy öreg bölcs, azt mondta: anyuci, ez az oltás olyan,mint egy búcsú. Búcsú?! Miért kisfiam? Mert a búcsú mindig fáj-válaszolta.

 

Szeretettel

Ági