Ribike-anyanyelven

Minden évben szervezünk az ovisoknak egy kis mesedélelőttöt a dunaszerdahelyi művházban, ezt a mostanit abból az apropóból, hogy ilyen módon is felhívjuk a figyelmet az anyanyelvi oktatás fontosságára. A gyerekek kapnak egy mesét az Epopteia Társulás előadásában, ami egyben a darab bemutatója is lesz. Ribike a mese címe, amit Illyés Gyula azonos című meséje alapján Gál Tamás írt és rendezett. Kiss Szilvia, Gál Tamás és Bodonyi András játszák – bábokkal, sok zenével. Kapnak még egy könyvet is, meg egy levelet a szülők részére, amit majd ide is csatolok. Miközben gyűjtöttem az aláírásokat olyan közismert, elismert emberektől, akik magas szinteken teszik a dolgukat akár a művészet, politika, oktatásügy, stb. terén – ezzel is kis súlyt adni a dolognak, érdekes jelenséget figyeltem meg. Egyrészt, mivel vállalkozó is lennék, vagy mi, azt láttam, hogy termékként kell kezelni ahhoz egy ügyet is akár, hogy az emberek beszéljenek róla, foglalkozzanak vele, fel kell venni a harcot a téháemmel meg a szárnyas betéttel, hogy oda figyeljenek rá és el kell adni. Érvelni, bizonygatni, nem pedig elvárni morális vagy hazafias vagy akármilyen más alapon. Rendes, komoly marketinggel. Profi módon, úgy ahogy azt a nagyok csinálják… ezen még van mit dolgoznunk, azt hiszem, de meglesz.

Másrészt meg, sok olyan emberrel beszéltem, aki, miután elolvasta a levelet, azt mondta, pont az ő példáját írtam le, merthogy a szüleik őt szlovákba járatták, de így felnőtt fejjel, apa, vagy akár nagyapaként nagyon hiányzik neki egy biztos alap, mindig baja volt a hovatartozással, meg kellett tanulnia a kiskarácsonyt meg a bujbujzöldágat, hogy a gyerekeinek tudja mesélni és a sajátjait már magyarba adta, pontosan ezért, mert megtapasztalta, mennyit veszített.

Íme, a levél. Ja, és a színház ajtaja nyitva lesz bárki számára 15-én, kedden 10 órakor, szívesen látjuk az anyukákat is a gyerekekkel!

Tisztelt Szülők, Kedves Gyerekek!

Az alábbi sorokat olyan szlovákiai magyar személyiségek jegyzik akik annak idején valamennyien magyar tannyelvű alap- és középfokú képzésben részesültek. Felnőtt emberekként immár mindannyian közmegbecsülésnek örvendő tagjai a szlovákiai magyar közösségnek. Eddigi életük, tevékenységük, karrierjük bizonyítja, az anyanyelvi oktatás olyan jelképes hitel, amelyből a vele jól sáfárkodó élete végéig sikerrel boldogulhat.

Egyszer régen, még az ősrégi időkben, élt egy oroszlán, aki épp a szíve alatt hordta a kicsinyét. Nagyon hideg tél volt, sehol nem talált eleséget, mígnem meglátott egy kecskét. Összeszedte minden erejét, és utána eredt. Az utolsó leheletéig küzdött, leterítette az állatot, hatalmas mancsai alá gyűrte a kecskét, de megölni már nem maradt ideje, így a kecske végignézte, ahogy a nagy oroszlán a haláltusájában még megszüli a kölykét. A kecske magához vette a kis oroszlánt, és felnevelte a saját kölykeivel együtt. Telt- múlt az idő, a kis oroszlán nagy szeretetben nőtt föl, egyszer elcsatangolt és találkozott egy oroszláncsaláddal, akik meglepődtek rajta, hogy az oroszlán mekeg. Elvitték egy tóhoz, megmutatták neki a víztükörben a valódi arcát, és újból elkezdték őt tanítani az oroszlánlétre. Úgy gondolkodni, mint egy oroszlán. Úgy viselkedni, mint egy oroszlán. Úgy vadászni, mint egy oroszlán….

Ez a kis mese többek között azt üzeni nekünk, mennyire fontos dolog a saját közegünkben, családban, iskolában megtanulnunk az alapvető dolgokat, értékeket, hogy aztán később ezekhez vissza tudjunk nyúlni, bármerre is visz a sors. Mert a gyermekkori élmények nagyon mélyen gyökeret vernek a személyiségünkben. És ettől leszünk igazán erősek, magabiztosak. Mert tudjuk, érezzük, hogy honnan jöttünk, hol vannak a kapaszkodóink, melyek a nehéz helyzetekben is biztonságot nyújtanak. Mert igaz ugyan, hogy a mesebeli oroszlán nagy szeretetben nőtt fel, de mégsem a sajátjai között. Később ugyan megtanulta, miként lehet ő oroszlán, de nem adatott meg neki a kölyökkori példa.

Az anyanyelvet nem tanuljuk. Az anyanyelvet az anyatejjel szívjuk magunkba. És ha a sors megadta nekünk azt a kegyet, hogy a történelmünket, irodalmunkat szintén az anyanyelvünkön tanulhassuk, meggyőződésünk, nagy felelőtlenség lenne nem élni ezzel a lehetőséggel.

Sok szülő úgy gondolkodik, azért nem adja magyar tannyelvű iskolába gyermekét, hogy neki könnyebb legyen az élete, jobbak legyenek az esélyei, mint ami nekik megadatott. Ám ha őszintén belegondolunk, a kudarcainkat sosem a nyelvtudási hiányosságok okozták.

A tehetség megmutatkozik, mindig utat tör magának, adjuk meg a gyermekeinknek a lehető legjobb körülményeket erre.

Hadd folytassák az útjukat a saját közegükben, az anyanyelvükön, hogy minél alaposabb tudást legyenek képesek magukba szívni, és minél jobban ki tudják aknázni a bennük rejlő tehetséget, erőt, akarást.

Szeretettel

Ági