Hétköznapi tanítások

Szilveszter napján, délelőtt kimentem lovagolni, gondoltam, jó lesz olyan tevékenységgel zárni az évet, ami számomra a világ egyik legjobb dolga.

Gyönyörű szép havas volt a táj, tiszta, friss, finom hideg – szeretem, amikor a csontomig áthat a hideg, de gyakorlatilag nem fázom, hiszen állandó mozgásban, lendületben vagyunk, pontosan úgy, ahogy körülöttünk minden. A nyuszi család a jobb oldalon, az őzikék, akik, amikor megérzik a lovakat, elkezdenek fülelni, kiemelkednek a pihenésből, szerintem meg is beszélik, hogy na,akkor most felállás és futás, ami belefér. Ahogy sorra elkezdenek szökdécselni, meg tudjuk őket számolni. Pontosan tudom, a határ melyik részén hány csorda van és 9 vagy 10 vagy 12 en vannak-e. Megesik, hogy az erdőből egyszer csak kicsapnak elénk, pár másodperc alatt elfutnak előttünk, mi meg csak állunk, nézzük és mosolygunk közben. Önkénytelenül, csak átérezve a pillanatot. Majd szedünk egy kis csipkebogyót, olyan igazit, amikor már megcsípte a fagy, finom, puha, édeskésen savanyú és nem is szőrös nagyon a belseje. Valódi üdítő, téli csemege egyenesen a bokorról. A világ legtermészetesebb dolgai, és mégis milyen varázslatos rácsodálkozni és megélni, élvezni.

Az egyik kanálison átívelő híd után gondoltam egyet, megengedem a lovamat, hiszen rá(nk) fér egy kis (őrült nagy) vágta, egy olyan őrjöngős, karszéttárós, titanikos, hajlobogtatós – ez képzavar, mert nekem olyanom nincs – szabad, eszement vágta, hiszen tegnap óta nem is lovagoltam!! Mondtam, na Kedves, gyerünk! Egy cuppantás és máris padlógázzal mentünk. Rá egyenesen egy nagy jégfelületre, amit persze már láttam, meg tudtam is, hogy ott van, hiszen naponta kint voltam az ünnepek alatt és mindig gondosan kikerültem, de most eszetlen voltam, meggondolatlan. Kedves két hátsó lába oldalra ki, majd a lovammal, annak teljes súlyával a bal bokámon és a bal felemen a jégen végig csúsztunk, amíg tartott, majd amikor érezte, hogy föld van alatta, rá támaszkodott a két mellső lábára, felállt, megráztuk magunkat és tovább mentünk. Természetesen én mindvégig a nyeregben.

Mi volt ez?! Egy pillanat. Egy élet. Egy tanítás. Köszönöm Istenem, hogy ez megadatott. Megértettem, mit jelent az, amikor azt mondják – legyen meg a Te akaratod.. Megélni a sorsot.

Nem agyalni, nem akarni, nem ráncigálni és csapkodni és menekülni, hanem hagyni, hiszen így egyszerre minden könnyebbé vált, nem volt két akarat, két egymást kibillentő szándék, csak a pillanat volt. Megértettem, mit jelent eggyé válni valamivel, valakivel (mert ugye a ló is csak egy ember), egy tevékenységgel, amiben éppen benne vagyunk, teljesen feloldódni benne, és még az is megszűnik, hogy Együtt vagyunk, hiszen még ennek a szónak a jelentése is kettős, helyette lesz az EGY. A Valami. A Minden. Gyönyörű pillanat volt, azóta is csak mosolygok, ha rá gondolok. Ilyen hasonló lehet a kentaur létállapot.

Mert hát annyi demivanakkorha ? merül föl ezek után. Mi van akkor, ha ki akarok szállni, benne marad a lábam a kengyelben, húz a lovam maga után, mert hiszen ő menekül, mi van akkor, ha bepánikolok, mi van akkor, ha leesek? Akkor ez most nincs. Csak egyetlen szándék volt bennem: ébernek maradni, erősen kapaszkodni és hagyni. Rábízni magam valami felsőbb akaratra.

Na,de azért mindemellett a jó öreg rutinomra is szükség volt. Ugyebár?

Tovább is van, mondjam még? Lovas sztori akármennyi. Persze nem ennyire brutál.

Szeretettel

Ági