Kutya egy világ

Nemrég elpusztult a kutyánk.Gyönyörűséges,bár kissé büdös, hófehér, raszta bundájú komondor- Torda Aranyos Rémes. Megsirattuk, eltemettük,meggyászoltuk.

Majd egyik este azt mondtam a kisfiamnak,gyere, menjünk el a menhelyre és hozzunk onnét kutyát. Meenheelyreee??!! Miért? Tudunk venni fajtisztát is nem?  Tudunk. Na, és ezután következett egy kis szentbeszéd a kitaszítottságról ,a kiszolgáltatottságról, arról, hogy milyen jó érzés jót cselekedni, szeretetet,gondoskodást kínálni, befogani, elfogadni ,… Megértette.Kénytelen volt, mint eddig minden ilyen hasonló esetben, amikor hétköznapi helyzetekben próbáltam nevelgetni.

Mint amikor a gyerekszobai nagytakarítás után azt mondtam nekik, na gyerekek, elmegyünk a gyermekotthonba és  viszünk játékokat. Szedjétek össze azokat, amiről szívesen lemondotok a gyerekek javára. Szegények, nem láthatták előre a csapdámat. Elő került az összes háromkerekű autó, lábatlan Superman, távirányíthatatlan kamion,stb. Szorgalmasan rakták a szoba közepére. Majd ezután a kupac közepébe beült anyuka és kérdezett: mondd fiam,te szivesen kapnál ilyet ajándékba? Látod, milyen könnyű megválni attól, amire nincs szükséged? Számomra a lemondás,a nem ragaszkodás és felajánlás  azt jelenti, hogy képes vagyok lemondani egy szeretett dologról is , amihez elég kemény kötődéseim vannak ,arra gondolva, hogy talán másnak is ilyen örömet képes majd okozni és felajánlani ezt őszinte , tiszta szívvel. Kicsit gondolkodjatok el ezen, aztán nyilalkozzatok. Megmosolyogtam magam, miután becsuktam mögöttük az ajtót. Normális vagyok?   Aha, persze, majd biztos megértik, miről szónokoltam. Sebaj, talán annyit elértem, hogy gondolatot hintettem a kicsi fejükbe. Aztán nagyonis elszorult a szívem, mikor másnap reggel az egyik az „alvós kutyusával” a hóna alatt, a másik meg a kedvenc transzformerével a kezében jelent meg…

A menhely falán a következő felirat: A szíveddel válassz, ne a szemeddel. El is indultunk, fiam megáll az egyik ól előtt és így szól : Anyuci, ez olyan helyes, azt mondja a szemével, hogy vigyél el . Nyugodtan menjenek vele kicsit sétálni, barátkozzanak meg-így a gondozó.

Nem mozdult a gyerek mellől. Ha megállt, megállt ő is és leült mellé , pacsira készítve a mancsát. Ha elindult, ő is ezt tette… Aztán hazafelé azon beszélgettünk, hogy azért kicsit lutri is ez,mert lehet, hogy csavargós, ezért került oda. És az ilyen nem azért csavarog,mert nem szereti a gazdáját, hanem ,mert ilyen a természete. Bizony, meg is tanította a kicsi lelkét a nem kötődés fogalmára. Megszerette, csakis ő lett a gazdája, majd amint elment pár napra, a kutya is megszökött. Nagy sírás –rívás, majd ugyanilyen öröm, amikor pár nap után hazaérkezett. Ismét szökés- kisebb rívás- nagy öröm. A következő szökést úgy kommentálta, hogy ha elment, hát elment. Legyen boldog, ha neki így jó. Ha visszajön, örülni fogok. Azóta elválaszthatatlanok.

És ahogy nézem azt a feltétlen szeretetet, amit egymásnak adnak, akár úgy is nyilatkozhatnék, mint az egyik TV kultúrházos riportere a komáromi színház bemutatója kapcsán, hogy : Hát, kedves nézőim, amint láthattuk, bárhol lehet jó színházat csinálni. Súlyos, nem? Ez szerintem teljesen tudatalatti megnyilvánulás volt. Bárhol, ugye? Akár még a csücske Komáromban is, igaz? Fúj!

A mondat helyesen úgy hangzana, hogy: Igen, hölgyeim és uraim. Lehet jó színházat csinálni. És ahelyett, hogy Nézd, milyen helyes, pedig menhelyi- egyszerűen csak: Milyen egy okos, szeretetre méltó kutya! Micsoda különbség!

Szeretettel

Ági